Eltartott egy darabig, amíg felszedegettük az állunkat a földről, de végül csak elfoglaltuk a szállást és beájultunk aludni. Három kör szauna után. Másnap semmit sem elsietve vágtunk neki az útnak Kiipsaare világítótorony felé.
Kiipsaare világítótorony
Az elhagyatott toronytól pár kilométerre tettük le a kocsit és egy természetvédelmi területen átvágva kellemes órányi sétával értük el a tengerpartot. Anno a világítótorony a parton állt. Ám tektonikailag a terület valahogy úgy fekszik, hogy nincsenek igazán szintkülönbségek, s, hogy valami a víz alatt vagy felett terül el, leginkább az áramlat hányta hullámtörő dönti el. Úgyhogy pár évtized leforgása alatt a világítótorony magára maradt a tengerben. A pisai ferdetoronyhoz hasonlóan meg is dőlt kissé, bár állítólag ez egy korábbi állapotához képest már javulás, melyet ismét az áramlatok szeszélyének köszönhetünk.
Kiipsaare világítótorony
Tengerpart
A torony mellett a partra vetve rothadozott az algák nagy örömére egy hajóroncs. A tiszta zöld vázat feltétlenül le akartam fotózni belülről, úgyhogy egyre beljebb és beljebb hátráltam a tengerbe, mondván a farmer majd megszárad.
Áldom az eszem, hogy reggel fürdőruhát vettem alulra. Beterveztünk egy fürdőzést, gondoltam, mennyivel egyszerűbb lesz majd így. Mondjuk a totál átázott farmernadrágot homokmentesen szárítatni egy tengerparton elég lehetetlen küldetés, de páratlan előrelátásomnak hála egyedüliként beúsztam a toronyig meg vissza. Itt az irigykedő társaság kihasználta az alkalmat és emlékeztetett rá, hogy két hete még nyígtam, hogy Észtországban hideg lesz.
Aztán, hogy ne maradjon más fürdőruhája se szárazon, visszacaplattunk a kocsihoz, benyomtunk egy egy szendvicset és irány a strand. Na, most a nyílegyenes út egy olyan susnyáson vezetett keresztül – áldjuk a Google maps ötleteit – hogy inkább körbementünk. A szállásadónk nagyon segítőkészen összeállított ajánlásaiban ez a partszakasz privát strand néven szerepelt.
A helyszínre érkezve a finnül tudók átültették a kitett tábla földrajzi elnevezését angolra: kígyó strand. Nomen est omen, előttünk surrant egy fekete hüllő a fűcsomók közé, majd a finnek fel is világosítottak minket, hogy létezik egy teljesen ártalmatlan, általuk strandkígyónak becézett faj. Hurrá.
Az itteni partszakasz olyan lassan mélyül, hogy versenybe szállhatna a Balaton déli partjával. Iszapos ugyan nem volt, ám comb magas vízszintnél elkezd kövesedni, fura tengeri növényekkel. Itt már volt némi bizonytalanság a társaságban, főleg a férfiak körében, akiket amúgy is csak fortéllyal tudtunk rávenni, hogy az addigra felhők mögé burkolódzó Nap melege nélkül is bemerészkedjenek a hideg vízbe. A lányok pár métert tettek meg eztán töretlenül, mikor odasodort egy medúzát az áramlat. Döglött volt már, de ahol egy van, akad több is alapon, inkább maradtunk a kacsaúsztatóban és ott mártóztunk meg.
Emberáldozat
A nap utolsó állomása egy sziklameredély. Két kőzetlemez találkozása révén emelkedett ki és állítólag a vízszint alatt is folytatódik. Egy időben embert áldoztak itt a tengernek, később már csak vodkát. Megpróbáltunk lemenni a tövébe, de a sziklafal három kilométeren át húzódik és nem kutattuk át végig, hogy vajon a lépcső hol? Igazán impozáns amúgy is a kilátás. Úgyhogy irány haza, és ott bemutattuk a magunk áldozatát: szauna és grillezés.
Észtország minden története
Van még ott, ahonnan ez jött!
