Észtország: Szellemkikötő és hippikert a gettóban

Tallinni dokkok

A srácok kora reggel felkerekedtek, hogy elhozzák nekünk a bérelt kocsit és bepattanva továbbálljunk. Ez gyakorlatban egy kisbusz. És gyakorlatban harminc perccel azután, hogy megérkeztek a járgánnyal, kimentünk andalogni a vasromantikus kikötőbe. Itt botlottunk bele a borvirágos tántorgók helyi alfajába. Mert minden országnak megvan a maga variációja arra az emberre, aki a leglehetetlenebb helyeken, valami felsőbb ösztönben bízva, kezében szatyorral csoszog valahonnan valahová oly otthonossággal, hogy szinte beleolvad a tájba.

Harai szellemkikötő

Akkor életem párja talált egy döglött sirályt az egyik konténer alatt és ezt jelnek véltük, hogy induljunk már vissza. Legközelebb Hara kikötőben álltunk meg. Illetve párszáz méterrel hamarabb a bekötőúton, ahol is kizárólag észtül, a finnül tudóink szerint valószínűleg az volt kiírva, hogy térkamerával megfigyelt terület és ne rakj tüzet. Tudván, hogy egy elhagyatott szovjet katonai kikötőbe megyünk ez keltett némi gyanút.

De a gyanú elszállt, mert a parkolóban kocsik álltak és egy mosolygós szőke arc köszöntött minket a kapu melletti bódéban. Öt euró fejében röpke idegenvezetést is kaptunk a mosolygóstól, miközben a kezét el nem engedő kislánya a toppantgatást próbálta tökéletesíteni a dobogón.

Rom-reszájkling

Na, most ahol a világháború előtt még helyi német halászok űzték több száz fős lélekszámban az ipart, oda a szovjetek ismét nagy hidegháborús lendülettel felhúztak egy vasbeton kikötőt olyan 56-58 táján. Itt mágnes kezelték a hajóikat, hogy ne mutassa ki a radar, ne robbantsa be az akna, és olyan kísérleteket végeztek, ahol senki se ismert többet egy öt perces munkafázisnál. Szóval csupa biztonságos és GDPR kompatibilis dolgot. 93-94-95 – a forrásaink eltérő adatokat közöltek – táján aztán a szovjetek kivonultak innen is és az egész komplexum egy nagy sóhajjal kezdett az enyészeté lenni.

Az észtek viszont praktikus nép, és ha ronda is a beton, ilyen dús erdőség és feketén-mély tenger ölelésében ez is csak pikantériájává lesz a vadromantikának. A mai nap óvodásoknak tartottak vitorlásoktatást, művészeti iskola hallgatói jöttek graffitit restaurálni és falmászók gyakorlatoztak a megmaradt függőleges felületeken. Természetesen hoztak magukkal egy mobilszaunát, mert anélkül képtelenség falat mászni, illetve az egyik megmaradt építményben egy korrekt kialakítású budit találtunk. Az egyik megmaradt tátongó lukat kibélelték kukászacskóval, mellétették a papírt és némi virágföldet lapátkával. Kész is a kétcsillagos wellness.

Kulináris élvezetek és kama

Na, innen még megálltunk a Jägala vízesésnél és ekkor kezdődött az a gond, hogy éhesek vagyunk, és hol lehet enni. Mert ez az a vidék, ahol három erdőnként találsz négy házat és a főutak mentén alkalmanként egy boltot, avagy benzinkutat. Google barátunk állította, hogy a Lehammaa nemzeti parknál lesz egy étterem és igaza volt. Nem célunk mindennap éttermezni, de egy kis autentikus vidéki vályogházban fabútorokon tradicionális kajákat enni azért nem bántuk aznap. Részemről heringet ettem egybe főtt krumplival leöntve kapros tejföllel. A hering gyakorlatilag szétolvadt a szájban. Illetve kipróbáltuk a kama nevű „italt”. A kama igazából el „lisztkeverék”, amit mindenfélébe lehet szórni, én tejjel kaptam, pár percet vártak, hogy megduzzadjon és nagyon kellemes hűsítő ital. Viszont jól eltelít, mert mire megiszod, gyakorlatilag kása és utána még tovább duzzad a gyomrodban, gondolom.

A nemzeti parkkal viszont gondunk akadt. Mert ad egy, ötkor zárt a központ és ad 2 ki volt írva pár dolog az is észtül meg észtül. Úgyhogy baromira nem tudtuk melyik ösvény az, amit mi meg akartunk nézni, eleve honlapjuk sincs, előre nem nagyon tudtunk volna készülni. Így sajnos az este hátralevő része bolyongással telt, amely folyamán egy közel húsz perces erdei úttal teszteltük a bérelt mini busz lengéscsillapítóit. Amely távot aztán visszafelé is megtettünk.

Tűzoltófészek

Az esti szállásról hamar kiderült, hogy egy tűzoltóé. Belépve mindenhonnan a kupái, nyert érmei lógnak. Van egy pezsgőfürdő funkciós kád, egy olyan zuhany, ahol annyi csavarnivaló van, hogy kétszer leforráztam magam a szemből köpő vízszintes sugárral, mire megtaláltam a zuhanyfunkciót. Emellett van szauna, kandalló, bekészítve csajos 4,5%-os italok a hálóban, legalább két bőrkanapé és a franciaágyunkat egy nagy paplannal vetették be. Megállapítottuk, hogy ez egy kéjlak. Ha nem lenne elég, van egy tűzoltókocsi a hátsó udvaron.

Ehhez az összhatáshoz mulatságos kontrasztot ad a legényember vezette háztartás minden egyértelműsége: sehogy se passzoló ágyneműhuzatok, csöcsös koktélruhás csajt ábrázoló pezsgőspohár, igen élethű műanyag stukker a fiókban, kicsi tűzoltóautó a sarokban, bezsúfolt bútorok, amikről nem derül ki mire jók és a fal felé van-e a fiók, illetve a pohártörülgetés ismeretlen művészete. Kedvencem az a gyufatartó a külső fatüzelésű szauna kályha mellett a kandallópárkányon, amibe sünit formálva dugdosták a gyufaszálakat. Jobban megnézve az alapot egy megszikkadt fél vekni barna kenyér adja.

Tarai gettó

Másnap vasárnap. Vasárnap lébecoltunk. Egyrészt a délelőtt nagyja elment az össznépi bevásárlás, reggelizés és szendvicsgyártás szentségével. Másfelől délnek vettük az irány Tartuba. Első állomásként szemrevételeztük a néhai zsidónegyedet, amit bizonyos leírások úgy jellemeztek, hogy ez régen egy lepukkantabb gettóféleség volt. A kertben parkoló audik látványa ezeket az előfeltételezéseinket hamar korrigálták: régen volt lepukkant. Viszont elég egyedi az építészet, falécekből tákolt házak, amire rászabadítottak egy IKEA lakberendező osztagot. És minden tele van macskával.

Itt sétafikáltunk kicsit, én pedig már a kocsiból kiszállva összehaverkodtam egy kölyökmacskával. Ő a házban az ablakpárkányon, én az üvegen túl az utcán. De baromi lelkesen követte a kezem, fekve bohóckodva kapkodott utána, a rózsaszín tappancsait nyomta mélyen az üvegnek. És egyáltalán nem fáradt el benne. A függönyt majdnem letépte, egy helyen már szakadt is volt, de ahhoz nekem semmi közöm.

A hippikert

Innen azzal a szándékkal indultunk tovább, hogy behajtunk Tartu mélyére és megnézzük a belvárosát. Nagyjából harminc métert mehettünk a kocsival, mikor megláttuk a hippikertet. A hippikertben trombitát akasztottak a fűzfa törzsére. A hippikertyben mindent színesre, állatfigurásra festettek. A hippikertben élő zene szól és épp egy helyi rendezvény okán helyi konyháról szolgálnak ki. És ki volt írva, hogy kávé (kahvi). Úgyhogy padlófékkel álltunk meg és megszálltuk a helyet.

Sokszor fedezni fel a Szovjetúnió nyomait, érezni az étkezési kultúrán, az elhagyatott ilyen olyan látványosságokban. De semmiben nem éreztem annyira tetten érhetőnek a közös történelmi múltat magyarok és észtek közt, mint mikor a gitáros énekes Tartuban, a hippikertben a legnagyobb természetességgel zendített rá egy Omega számra. A felkonferálásnál az „unkkari” szóra kaptuk fel a fejünket, aztán az észt szöveg mögül egy idő után kihallottuk a Gyöngyhajú lánydallamát.

Grillszauna

Mire összeszedtük magunkat, hogy továbbálljunk, kiderült, hogy félreértés okán már fél órája vár minket a szállásadónk innen negyvenöt percnyire. Úgyhogy Tartut elnapoltuk és irány a Peipus tó. A szállás a parton van. Közvetlenül a parton van egy zárt, fedett grillező. Közvetlenül amellett meg egy fatüzelésű szauna. Ismét nehéz éjszakának nézünk elébe.