Azt már régóta tudom, hogy a Vodku fiai sosem kezdenek időben és mindig kisebb helyen játszanak, mint ahova az érdeklődők beférnének. Ennek ellenére én lógnék a csillárról is, és spec anti-dohányos létemre ez az a hangulatú koncert, amihez azt mondom, illene a cigarettafüst. Cseh Tamás dalok pincekocsmákban.
Tudtam, hogy a kiírt kezdés előtt fél órával már talán késő is odaérni egy Vodku fiai koncertre, de egy órával korábban indultunk és nem hajtott a késéstudat. Csak ráérősen. Beültünk kajálni, sétáltunk egy megállót, kicsit bolyongtunk a belvárosban, és pöccre kilencre értünk csak oda. Na addigra már örültél, ha átjutottál a küszöbön. Szegény emberem nézett is rám visszafogottan, hogy ehhez én akkor most mennyire is ragaszkodom, mert ő azzal a lendülettel fordulna ki az ajtón, hogy meglátta. Tény, hogy a pult előtt hömpölygő néptömeg a reggeli csúcsban metróba préselődő emberáradatra hajazott, de néhány lényegi különbség azért szemet szúrt. Egyik se ideges. És “van sör”, ahogy a csapos az est folyamán oly sokszor emlékeztette kurjantásaival a vendégsereget.
Megegyeztünk abban, hogy na akkor legyen nekünk saját privát sörünk a kezünkbe, amíg elfogy, csak kiderül, van-e értelme várni? Péntek tizenharmadika pedig határozottan felelt a ki nem mondott kérdésre: elment az áram. Ez egy pincekocsmában látványos dolog.
Nem égett a villany, nem szólt rádió, nem ment a szellőztetés.
“Sör van!”
Maradtunk. Mivel a raktár, a WC bejárat és az egyetlen fogas Bermuda háromszögében húztuk meg magunkat, a fénytelenség legtöbb kabaréelemét élesben kaptuk el. Mikor két csávó nagy lendülettel benyit a Resident Evil hangulatú mélysötét WCbe és visszahőkölnek a kiáramló fekete aurától. Aztán a hólyag feszítése tettre sarkallván őket, mobilfénnyel bemerészkedtek a piszoárokig. Most vagy egyik brunyál, amíg a másik világít vagy félkézzel locsolnak, fél kézzel fényszóróznak. Tudom, van olyan erős fénye egy egy ilyen telónak, hogy lefekteted a mosdókagylóra és bevilágítja mind a háromszor öt métert, de azt nem olyan szórakoztató elképzelni.
Volt az a srác, aki nagyon öntudatosan elindult, majd a WC ajtónál beleütközött egy sokadik sör után nem könnyen fejthető logikai feladványba. Férfi piktogramm az ajtón, alatta ráragasztaott A4-es spirálfüzetes papíron a kiírás: “lányoknak is”. Keze a kilincsen, bizonytalan tekintete elkóborolt. Megsajnáltuk. Igen, az az. Boldogan benyitott. És ő is hátrahőkölt.
Volt egy nagyon határozott lány, lovagja épphogy nyomában tudott maradni. Határozottsága megtört a sötétség zátonyán. Lendületesen kitárta az ajtót, meghökkent, majd bezárta. Körbenézett, újra kitárta. Még mindig sötét volt. Ő továbbra is tanácstalan. Lovagja színtiszta romantikától vezetve elővette öngyújtóját és segítőkészen a lány elé nyújtva világított vele. Azt hiszem, bementek végül. Tegyük fel, hogy pisilni.
“Sör még van!”
De fény nincs. Közben két csapolás között állandó jelleggel ment a tájékoztatás, az egész Király utca vonalán bemondta az unalmast egy kábel. Egy óra alatt a vészkijárat jelei is kialudtak, eddig bírta. A zenekar tagjai türelmesen, kissé aggodalmasan várakoztak: dohányoztak és ittak. Egy koncerthez hangosítás meg levegő, azért nem ártana.
“Megjöttek a villanyszerelők! Tapsoljuk meg őket!”
A színpadra érkező ELMŰsök ovációval lépték át a küszöböt. Többet én felőlük nem hallottam. Aztán jött a nagy bejelentés, hogy ha negyed tizenegyig nem jön vissza az áram, akkor a koncertet napoljuk. A hírre újabbak kezdtek haza szállingózni, a pultnál ücsörgő énekes barátian köszönt el tőlük: “Jó volt, ugye? Egy hamis hang nem volt az egészben!”. Nevettek, majd a következőn, Istikém, vállon veregették és mentek is. Na az ő első soros asztalukat sebtiben becápáztuk. Az én kommandós skilltáram élén áll, hogy kicsi vagyok és agresszív. Tehát én megyek előre, behatolok, ha van hely, lefoglalom és mobilon riasztom az emberem.
Ültünk. Előttünk sör.
“Van sör!”
Nincs világítás, minden körasztalon mécsesfény. Meleg, kitartó közönség, és akkor azt mondják nekünk a Vodku fiai, hogy na emberek, hogy ne lettlégyen hiába az estétek, hangosítás nélkül lenyomunk nektek pár dalt. A bejelentésnek volt sikere. Asztalok, székek csúsztak, lejöttek a színpadról, sebtiben csináltunk nekik a terem közepén helyet. Egy korsó a radiátorra, egy hegedű az asztalra és egy utolsó figyelmeztetés: “mostantól az a szabály, hogy aki a légszomjtól és a melegtől elájul, azt a társai kiviszik levegőzni”. “Sör még van!” És zenéltek.
Három számnak indult, azt hiszem öt lett belőle. Ott voltunk harminc, negyvenen talán, bepréselődve egy belvárosi, tök sötét pincekocsmába, ahol szellőzés és hangosítás nélkül, gyertyafény övezte intimitásban közénk ülve szólt a zene és mind a negyven ember az első betűtől az utolsóig együtt énekelt. “Maradunk itten. Maradunk itt. Maradunk.”
Van még ott, ahonnan ez jött!
