De miért?

Nem mondhatnám, hogy mindig is tanakodtam volna, hogy egy lézeres szemműtét révén javíttatom a látásomat – azaz közel 6-os dioptriáimat. Mindig is viszolyogtam attól, hogy idegen emberek nyúlkáljanak a szememben. Személytelen lézerek meg pláne. Aztán egyszer csak jött egy paradigma váltás és azon kaptam magam, hogy márpedig tíz perc fidlifrász nem fog visszatartani attól, hogy megint élesen lássak!

De miért?

Na ez volt az első kérdés. Nem volt itt hosszas várakozás, évek óta húzódó tépelődés és ácsingózás, hogy akkor most megcsináljam, vagy ne csináljam. Egy egyértelmű, dehogy lesz nekem lézeres szemműtét attitűddel éltem a szürke hétköznapokat. Meg nem mondom, pontosan mi lelt, hogy elkezdtem határozott érveket keresni amellett, hogy de mégis vágjunk ebbe bele.

Arra emlékszem, hogy ideje lett volna már egy új szemüvegnek. Az ember – hasonlóan a cipő vásárláshoz – megszokja egy időben, hogy ezeket kinövi és majd akkor vesz újat. Na ahogy a cipőkkel, a szemüveggel is elértem abba a korba, hogy már nem növöm ki, már nem romlik a látásom csak úgy. Viszont a cipő elnyű, a szemüveg meg szintén. Ezt a keretet már konkrétan egyszer

átfestettem fekete körömlakkal,

hogy ne látszódjon, hol pattogzott le a festék a fém vázról. Szóval itt volt az ideje egy újnak.

És akkor belegondoltam, hogy mennyi is volt ez nekem legutóbb? Nagy dioptria-szám, vékonyított lencse kell, fókusz pont középre, keret se legyen gagyi, mert abban néznek folyton majd, víz lepergető, karc mentes, atomálló, ha már kurvadrága, legyen rajta biztosítás, szal a múltkor – oké, azzal a fényre sötétedő funkcióval, amit soha az életbe többet nem kérnék – de százhúsz ezer forintomba fájt öt évvel ezelőtt a szemüveg. Na most ha rádobom az idő vas fogát, akkor ott vagyok, hogy egy szememet száz-harminckilencért megcsináltathatom. Ez itt már nem egy nagy lépés pénzügyileg.

Ez még mindig nem az a pont volt, hogy elkezdtem volna ennek utánajárni – az árakon túl. Viszont időszerű volt ellátogatnom egy szemészhez, beugrottam egy ofotértbe ebédszünetben, ahol amúgy is a napi lencséimet olykor vettem.

Tündéri volt a szemészorvos.

Nem tudom, én mentem-e ilyen szerencsés időszakban, vagy ő mindig tud ilyen lenni, de olyan odafigyelést kaptam, mint előtte összesen öt év alatt nem. Elmagyarázta mit lát a vizsgálatok alapján, hogy mit javasol, mit nem, kérdezett a szokásaimról, életmódról, én egyik ámulatból a másikba estem és persze elkezdtem vérszemet kapni. Az egyik kérdésem valamelyik megállapítására az volt, hogy ez kizáró ok lehet-e a lézeres szemműtétnél.

 – Menni fog rá?

 – Gondolkodom rajta.

 – El kell menni!

Ezt olyan határozottan és jóindulattal mondta, hogy onnantól tény volt, hogy ezt nekem szabad, lehet merészelni. (igen, nekem is van a fejemben mindig az a rosszindulatú kis hang, hogy mi miért történik, de nem érdekel. Ha úgy is volt, az odafigyelést ab ovo kaptam.)

És ha ez a szent elhatározás bennünk megérett, jöhet a következő lépés azon az úton, amiből végül egy PRK típusú lézeres szemműtét lett.