Évkezdő küzdősportok

Kikapcsolódás az egész családnak

Az Új év első hetében az embernek még több energiája van. Kezd elmúlni a bejglikóma, már nem zabálunk reggeltől estig, viszont a meló se csapolta le senki energiáit a nulláig. Ezt kihasználván aktív kikapcsolódásoknak adózva rá kellett ébredjek, mennyi párhuzamot is mutat a köztéri korcsolyapálya és a pankrátor ring.

Pankrátor mérkőzésre a HCW jóvoltából jutottunk – szigorúan nézőként – amivel kapcsolatban voltak némi fenntartásaim. Az emberben ugyanis él egy olyan kép, hogy a pankráció brutális, szuperhősnek öltözött emberek állatias kivetkőzése minden emberségükből, ahol az első sorba azok ülnek, akik véresen eszik a palacsintát és szuvenírként elesett harcosok zápfogait gyűjtik a derékövükre.

Ehhez képest családos metál arcok képezték a közönség felét, s ím, az első párhuzam: a pankráció, mint a korcsolya, családi kikapcsolódás is lehet. Engem az elektromos gitárok andalító húrtépése azonnal akklimatizált, aztán szépen megkerestük a helyünket, kulturáltan beszélgettünk egymás közt. Egyszer próbáltam csak a merch shoppot ruhatárnak nézni és fegyelmezett várakozóként vagy tíz percen át a pólókat csodáltam, míg rá nem kellett ébredjek, hogy kurvára nem akarja senki elkérni a karomban szorongatott két kabátot.

Valós és lelki pofonok

Maga a pankráció egy szűk óra múlva kezdetét vette, felkonffal, bíróval, arcoskodással, öt-hat menettel annak rendje s módja szerint. És adom, tényleg nem csak a bunyóról szól. Egyrészt a bunyó is élvezhető mindennemű vérszomj nélkül az ember lelkében, mert – ha lehet ilyet mondani – a pankrátorok kulturáltan bunyóznak. Emellett a pankrációban sem az a lényeg, hogy egymást péppé verjék (pont, mint a korcsolyában! Ugye, hogy nem is lesz ez a témakötés olyan erőltetett?). A lényeg sokkal inkább az, hogy minél látványosabb, fordulatosabb előadást kerekítsenek. Én így műfajában a cirkuszhoz közelebb állónak érzem, mint a ketrecharchoz.

Másfelől itt nem csak részben koreografált bunyó, de dramaturgia is van, ami azt jelenti, hogy bizonyos szinten kidolgozott karakterek, kapcsolatrendszerek, érdekszférák és motivációk is hatják át a hézagos történetet. És a férfiak most ugorjanak a következő bekezdésre inkább, menjenek le megnézni a kocsi olajszintjét, vagy hozzanak egy gyógysört. Mert ami a csajoknál a szappanopera, szerintem pasiknál az a pankráció.

Van csalódás, küszködés, váratlan segítség, és dráma, ó de még milyen pörrgőrugásba oltott dráma! A feltörekvő fiatal tehetség megküzd az öreg mester hőn áhított tiszteletéért, s a szívszorító kézfogás után épphogy saját lábán el tudja hagyni a ringet. A címvédő lovagpáros visszaveri a becstelen kihívókat. A beképzelt ifjú tehetség ellen hiába is próbálkoznak, fölényesen nyer és nyer, miközben a közönség képébe röhög. Hiába, a tehetség alázattal nem minden esetben párosul.

A pálya ördögei

A korcsolyázást ennél talán egyszerűbb magunk elé idézni, mert senkinek nem kell bemutatnom. Annyiban azonban mégis jobban behatárolnám a történetet, hogy mi egy napos vasárnap délután döntöttünk úgy, hogy korcsolyázni megyünk ingyen az Allee mellé, aminek talán nem meglepő velejárója, hogy dugig volt a hely. Nekem nem lévén korcsolyám, bérelnem kellett, s a gyerekzsivajban meg találtam kérdezni a kiszolgálót, hogy „az osztály most jön, vagy most megy?” ”Miféle osztály? Ezek mind külön jöttek.”

Ez azt jelenti, hogy az ide oda zsibongó gyerekhad folytonos, kiszámíthatatlan veszélyhelyzetekkel nehezítette a kikapcsolódást. Azokban a szituációkban, ahol leginkább elvárható, hogy elessenek, rendre talpon maradnak, majd összecsuklanak egy üres, egyenes szakaszon. Megállni egyik sem tud, s ezáltal az a hangos dörrenés, mely a pankrátorok földre érkeztekor rezegteti meg a ringpadlót, ugyanúgy fellelhető a korcsolyapályán, mikor kisgyerekek a korlátnak ütközve végeznek tervszerű „megállást”.

Mindig minden korcsolyapályán van egy-két ember, aki túl profi. Akiről nem érted, miért nyomorítja meg magát egy húsz méter hosszú pályával és öt négyzetméterre négy embernyi népsűrűséggel. Vannak a tipegő felnőttek, akik sose tudtak rendesen korcsolyázni, csak szeretnek közösségbe járni. Hasonló sebességgel száguldoznak a gyerekeiket korcsolyázni tanító szülők és azok a nagy öregek, kiknek egyensúlya megkopott már kissé. Köztük oda nem figyelve évődnek a szerelmespárok. És akkor vannak a gyerekek.

A korcsolyázó gyerekek altípusai

• A száguldás megszállottja
  Ő az a profi, csak miniben. Aki úgy fut rá a jégre, hogy nem veszít lendületet, minden domino helyzetet a sebesség további növelésével old meg és akkor sem esik el, amikor háromszáznegyven fokos fordulatot véve csúszik át egy idegen terpesze alatt.
• A szelfikirálylányok
  Párosával járnak, rózsaszín vagy Hello Kittys fülvédőben, elzásan befont hajjal, és általában jellemző, hogy a metálezüst vagy rose gold kabátjuk kiválasztásában több energia fekszik, mint abban, hogy korcsolyzzanak. Sebességük minimális, leginkább kézen fogva tipegnek, akárha magassarkú koriban járkálnának, vagy szelfihez pózolnak az út kellős közepén.
• A meg nem értett
  Ő az, aki a korizást egyáltalán nem élvezi. Ellenben a felkaristolt jégkásába csillaghajót tervezni annál inkább. Szülőjének nem kis munkája, ha a gyerek ugyanannyi ép ujjal távozik a pályáról, mint ahánnyal érkezett.
• BFFs – a legjobb örök barátok
  Itt a demokrácia szelleme hat át mindent. Párosával, olykor kézen fogva koriznak, leginkább a korcsolya oktatásában használatos piros vázat tologatják örök egyetértésben. „Most menjünk erre!”
• A mérnök
  Őt sem érdekli a korcsolya. Őt a piros váz érdekli. A piros váz, ahogy megfelelő erőbeadással haladása elér egy tartható sebességet és kotorja a pálya felszínére gyűlt jégkását. Ő az, aki sokkal boldogabb lenne azzal a nagy kotrólapáttal, amivel óránként letisztogatják a pályát.
• A rettegő
  Van az a kislány, akinek apja feltétlenül bizonyítani szeretné, hogy a korcsolyázás jó dolog, annak ellenére, hogy a gyerek úgy markolja a hozzá legközelebb eső lábszárat, mint víziszonyos macska az alkarvédőt, mikor a víz fölé tartják. Mindkettejük érdekében reméled, hogy rövid lesz a tél.