Nagyon ritkán vág orrba az érzés, hogy hát én ezt meg miért nem tudom, hát burokban nőttem én fel? És akkor olvasom valahol, hogy mennyire kibírhatatlan, mikor a lányok sírnak. Hogy az manipuláció, hogy inkább vágatja le a kezét, minthogy hallgassa. Sorba sorba, egymás alatt a férfi kommentek. Uraim. Uraim, mi van?! Megpróbálom átérezni.
A lányok sírnak. Ezt mindenki tudja. Nem csak azért, mert a fiúkat kicsi koruk óta arra tréningezi a társadalom, hogy ne sírjanak, hanem, mert a csajok sokkal könnyebben is sírnak. Sírnak, ha meghatódtak, sírnak, ha boldogok, sírnak, ha szomorúak, ha félnek, ha idegesek, ha leejtettek egy bögrét és látszólag minden különösebb ok nélkül.
Noha nem tartom magam a világ legnagyobb bőgőmasinájának, mégis egy vagyok közülük és van némi rálátásom a dologra. A könnyár nagyrészt feszültségoldás és viszonylag önkéntelen dolog. Lehet küzdeni ellene, van, amikor sikerül, van, amikor nem. Van amikor érzékenyebbek vagyunk, máskor leszarjuk az egészet. Hol nagy ügy, hol nem, mi mindig tudjuk épp melyik és általában egymásról is tudjuk épp mélyértelmű vagy indokolatlan a sírás.
Ami engem újdonságként ért sok bölcsességet érlelt évem után, hogy a férfiak ezzel mennyire hadilábon is állnak olykor. Nem régiben hallottam egy eszmefuttatást, ahol a női sírás, mint elmejáték és érzelmi zsarolás került elő egy pasi elbeszélésében. Biztos van ilyen, nem is ez lepett meg. Hanem az, hogy miért működik.
A szerencsétlen srác annyira nem tudta, mit csináljon és mégis annyira kényelmetlenül érezte magát, hogy akkor inkább megtett bármit, csak abbamaradjon. Ez engem letaglóz. Mitől ilyen kényelmetlen? Mi okozza azt a fokozhatatlan feszengést, hogy inkább sutba dobom az érveimet
– a határozott érveimet –
és megteszek bármit, hogy kimeneküljek ebből a szituációból?
Na először is: hogy várhatnám el, hogy ne feszengjen, amikor egész életében szarul kellett éreznie magát, ha rátört a sírhatnék? Kerülgeti a sírás, de összeszorítja a torkát, lenyeli a zokogást és visszatartja. Meglát egy másik pasit, akinek könnybe lábad a szeme, bajtársiasan lebuzizza, hogy könnyebben uralkodjon magán. Mert ilyen egy igaz barát. És akkor ott bőg előtte valaki, akit nem buzizhat le. Hát mi a jó atyaéget kezdjen vele?
Csajok, kezet a szívedre: te szereted a síró pasikat? Igen, ha egyszer végre enged magához olyan közel, szavaz olyan bizalmat, hogy megmutatja magát törékenyen is, az baromi jó érzés. Előrelépés a kapcsolatban. És tökéletesen rendben van. Vannak olyan élethelyzetek, amikor egy férfinak is ér, senki ne köttesse el a könnycsatornáját! De hölgyek, őszintén: ha ez volna a rendszeres? Hogy havi egyszer eltörik a mécses? Áthidalhatatlanul működik itt egy kettős mérce. A lányok lányok maradnak, ha folyton sírnak – max nagyon idegesítő lányok lesznek – de egy rendszeresen pityergő férfit, férfinak látsz? Ezt járhatjuk körbe lábujjhegyen, mert emancipáció meg metroszexualitás sejehuja, de ha megküzdöttél a lelkiismereteddel, 99%-ban azt fogod mondani, hogy nem. Ezt ők is tudják. Úgyhogy ne csodálkozz, ha ő aztán végképp soha a büdös életben nem akar sírni.
Aztán ott az az egyszerű tény, hogy a legtöbb pasi nem fogja olyan mértékben átérezni a sírást, mint lelki folyamatot. Egyrészt a lányok nem csak azért sírnak többször, mert őket nem vágja orrba minden alkalommal egy társadalmi norma, ha megteszik, hanem, mert szétfeszíti őket egy valag hormon. Az a mennyiségű energia, ami dühöngő agyalágyultat csinál a férfiből, hogy kakaskodik, macsós baromságokban versenyez a többivel és mindent meg akar dugni, ami mozog, pontosan ilyen erővel csinál hisztis picsát a csajokból. Mit csinál a sztereotíp férfi, ha ideges? Ököllel beveri a falat és mattrészegre issza magát. Mit csinál a sztereotíp nő, ha ideges? Teli torokkal bömböl és Bridget Jones-ra tömi a fejét csokival. És ezt a különbséget úgy ösztönérzetből nehéz empátiával “áthidalni”.
És akkor vonjuk be a szerencsétlen személyiségét is. Legyen tervező típus. Mindent előre kitalál, irányít, elemzi a nehézségeket, előrelátja és elkerüli a buktatókat. És akkor ott egy taknyos bőgőmasina, aki arra a kérdésre, hogy mi baj, képes azt felelni, hogy nehemtuhudohoom!
Hát erre varrjál gombot!
Lehet, hogy hős lovag és megvédene, de mitől? Ki a fene bántott, hát azt se tudja, hol a sárkány, amit leöljön! Lehet, hogy szegénynek csak kínos a szitu, szeretné megérteni, hogy legközelebb tudja, mit kell ilyenkor tenni vagy hogyan kerülje el. De ezen nincs mit elemezni. Lehet, hogy érzőbb fajta és rögtön arra asszociál, hogy ő csinált valamit. Nálam esetek háromnegyedében még csak köze sincs a férjemnek ahhoz, amiért bőgök és a maradékban se mind tartom őt hibásnak. Elképzelem, hogy áll a szegény random pasi, gyűlik, gyűlik benne a bűntudat és közben nő a feszkó, mert fingja sincs, mivel volt ő akkora köcsög, hogy már a negyedik zsepit taknyozza össze a csaj?
És akkor vonjuk be a lányok személyiségét. Mert van-e különbség sírás és sírás között? Van, hogy egy biztonságos ölelésre vágysz, van, hogy odavágnál valamit, van, hogy senki ne merjen hozzád nyúlni. Na de kívülről? Kívülről minden alkalommal olyan az arcod, mint egy nedves cékla. És valljuk be őszintén, nem leszünk udvariasak, ha a sírásra rossz reakció érkezik. Ha megölelne, de épp nem az kell, akkor elutasítod, ha meg pont az kéne, de inkább békén hagy, akkor meg érzéketlen tuskó. Tegyük hozzá azokat a kellemes havi időszakokat, amikre utólag visszatekintve én se értem, miért is sírtam azon a biztosítási reklámon, de ott és akkor vérkomolyan sírtam rajta és jajj, annak a férfinak, aki nem kezeli az én nagy biztosítási bánatomat kellő tisztelettel és áhítattal! Kicsit olyan ez, mint a “niggerezés”. Csak egy nő mondhatja egy másik nőnek, hogy “figyu, nincs meg neked véletlenül?”,
Szal van itt zűr, na. Arra most nem térnék ki külön, ahol valóban érzelmi zsarolás eszköze a sírás. Mert biztosan van és nem is tudom elképzelni, mi kellhet egy ilyen barátnő után, hogy egy pasi a következő csajnál helyén tudja kezelni a könnyeket. Az valamivel egyedibb eset, nekem most bőven elég ez a szempontsorozat.
Valamilyen szinten ez is egy modern kori “betegség”. A hagyományos férfi szerep azért túlmutat azon, hogy mamutot öl és fát vág. Például abban, hogy tudja mit csináljon a zokogó nősténnyel. Ha sose láttam apámat, amint síró anyámat “lekezeli”, vagy nem volt húgom, nővérem, akkor csak a saját élettapasztalataimra hagyatkozhatok. Mondjuk ez vica versa is ott van. A lányoknak sem árt látni, hogy mire és milyen gyakran számíthatnak. És akkor még öntsük nyakon az egészet a gyerekek piedesztálra emelésével. Mert az se normális, aki heti szinten itatja különösebb hosszútávú ok nélkül az egereket és minden hisztirohamát kiskora óta komolyan veszik.
Igazából nehéz is erre egyetlen receptet megadni. Próbáltam pár okosságot, tippet összeszedni, hogy mankó lehessen. Én szeretek abból kiindulni, hogy aki ezt a helyzetet fel akarja oldani, az a dolgok megoldására törekszik és nem a bűnbak keresésére. Mindkét részről. Úgyhogy a ki szemét, ki nem szemét meccset nem is érinteném. Javarészt amúgy is mindkét fél hülye.
Van még ott, ahonnan ez jött!
