Férjem – mivel tudja, hogy szeretem – kétnapos túrát szervezett nekünk Sümeg és Keszthely távon. Innentől engem két napig kenyérre lehetett kenni. Egyik kedvencem, amikor az ember a kéktúra pecsét keresgélésével koslat oszlopok, presszók, vasútállomások kövzetlen és közvetett környezetében. Jelentem, mind megtaláltuk!
Baromi kényelmes helyzetből indultam, mert gyakorlatilag megjelennem kellett csak az eseményen, a többit emberem intézte. Már Balatonon aludtunk előző este, reggel kocsiba pattanva Keszthelyen letettük az autót egy parkolóházban aztán vonatra ültünk és zakatoltunk egy órácskát Sümegig. Innen indult a túra vissza Keszthelyre. A Kéktúrázásban az egyik kedvencem, amikor a túrázó a kéktúra pecsétet keresgéli.
Kicsit „csaltunk”, mert a Keszthelyi állomáson már előre begyűjtöttem az utolsó pecsétet, hogy a kocsitól már ne kelljen másnap ideáig elmászni. Az autótól úgyis gyalog jöttünk, úgyhogy a táv megvolt, csak az időrend alakult másként.
Én nem szoktam nagy ügyet csinálni abból, hogy
vadidegeneknél kérdezősködök
és ezt a két nap alatt Veszprém és Zala megyében is megtapasztalhatták. Nagy lendülettel berongyoltam a keszthelyi vasútállomás presszójába, ami tradicionális keveréke a vasúti bódénak, a strandbüfének, és a kocsmának. A leírás azt mondta, itt van. A pult mögötti üres térbe az egyik asztaltól feltápászkodó kopasz, vékony fazon került elő és kérdésemre odaintett az állomás felé: „ott lóg a rokibudi mellett”. A megfogalmazás pontos volt, ha politikailag még oly korrekt nem is. Pecsét pipa.
Sümegen aztán a fiatal bakterlányt inzultáltam. Annyi időt hagytam neki, amíg a vonat kifutott az állomásról, aztán előadtam, mi járatban. Kedvesen rám mosolygott, egy oszlopra mutatott jó ha öt méterre a távolban egyébként teljes mértékben a látóteremben és majdhogynem a szemvonalamban. Ott volt.
Zalaszántón egy klasszikus presszót jelölt meg a leírás, ez a presszó annyival volt több egy kocsmánál, hogy elkerítve akadt benne dohánybolt is. Tipikusan az a hely, amit pár pad, egy dartstábla és egy csocsóasztal már be is rendezett és az ember értetlenül áll afölött, hogy
innen meg hova tűnt a dohányfüst,
ami harminc éve még sárgára festette a falakat? Ehhez mérten emberem meg is kérdezte, hogy velem tartson-e a férfizónába, de abban maradtunk, hogy megvár.
Nem mondom, hogy kinéztek, de volt egy természetes érdeklődés az egyetlen ismeretlen és női elem iránt az egész teremben. Amint a pulthoz értem, előkerült egy valamelyik asztaltól feltápászkodó kopasz, vékony fazon, aki esküdni mernék, pont ugyanúgy festett, mint a keszthelyi presszós. Furcsaságaimat egy mondat leforgása alatt aligha tetőzhettem volna tovább: messziről érkezett nőként egyedül bemerészkedtem a presszóba, és még nem is iszom. A pecsét odakint lógott a falon.
Rezi határában mi már jól elboldogultunk, de korábban előttünk járt túrázók nehézségeit tükrözi az a „falfirka” a környező erdők élővilágát taglaló tábla szegélyén, hogy „pecsét a tábla mögött hátul!”. A túrázó ismeretlenül is megsegíti társait. Jó is, mert még sok veszély leselkedett és elrendelt találkozás várt ránk a túra alatt.
Van még ott, ahonnan ez jött!
