Második nap reggel Szerelmem megjegyezte, hogy micsoda spirituális élmény lehet napokig, akár egy teljes hétig csak menni és túrázni. Na nekünk ez a két nap is jól kitisztította a fejünket és a végére oly vehemensen botorkáltunk, mint a friss csípőprotézisből lábadozó betegek, de a gondolat valószínűleg végérvényesen befészkelte magát a fejünkbe. Az átszellemültséget a találkozások segítették igazán: volt, hogy már megebédeltünk, mire valaki szembe jött.
Az úton többször megállapítottuk, hogy a medvehagyma-érést épphogy lekéstük. A Tátika vártól Rezi várig gyakorlatilag mindenhol ott volt és nyomokban még egy egy későn érő típus ontotta is az illatát. Zalaszántó tehát medvehagyma-birodalom, illetve időjósok hazája. Zalaszántón aludtunk meg a Turul étteremben és másnap igencsak tanakodtunk, hogy nekivágjunk-e vagy sem, mert nagyon borúra állt és az előrejelzés szerint is 95%-os eséllyel 20 mm csapadék várható. Csepergő esőben elcaplattunk bevásárolni a kisboltba, ahova a találkozások első bölcse épp tejért ment le.
A helyi nénikével szóba elegyedvén megemlítettük a dilemmát. Csípőből rávágta, hogy áá, ebből a felhőből nem fog esni. Nagyon akartuk, hogy igaz legyen, úgyhogy nekivágtunk a második napnak és a tanulság: a helyi néni mindig jobban tudja az AccuWeathernél. Mire esegetett valamicskét, mi már rég Keszthely határában jártunk.
Tátika vár. Itt költöttük el az ebédet.
Az első nap gyönyörű napos, de fülledt meleg túrázást jelentett olykor. A sarvalyi forrásnál pihentünk meg először, aztán a Tátika várnál költöttük el az ebédet. Itt ért be minket az első két ember, akikkel aznap összefutottunk. Egy órával korábban hagytuk el a párt: anya a sebtiben leterített pléden cserélt pelenkát a gyereknek, míg apa őrködött. Respekt, hogy kenguru zsebbel tolta végig a távot, apának meg, hogy ezek szerint minden mást ő cipelt. Viszontlátásunk örömére kölcsönösen fényképet csináltunk egymásnak egymásról.
A spirituális zarándoklatunkat aztán némiképp hátráltatta mások spirituális utazása: vagy négy-öt autó húzott el mellettünk porfelhőt kavarva. Még egy darabig nem tudtuk, miért, aztán kikötöttünk a zalaszántói Sztúpánál..
Második nap szintén
alig akadtunk össze valakivel.
Már az első pihenőt tartottuk Rezi várában, mikor feltűnt egy család a színen. Nem is bántam, hogy a nagyjából nyolcvan éves bükkösön nem osztoztunk felfele menet. Az egész túrára jellemző volt a kihalt út, és efelett cseppet sem sopánkodtunk. Kétszer is láttunk rókát. Egy árnyasabb erdei szakaszon a pocsolyák ebihaltól nyüzsögtek. Többször találkoztunk érintetlen erősávokkal, Tátika vár alatt is húzódik egy ősbükkös, rezi vára alatt szintén és egy kis szakaszon bemerészkedtünk egy lápot átszelő útra. A földek mentén haladva a túra útba ejt egy régi zsidó temetőt, nagyjából századfordulótól a harmincas évekig terjedő sírokkal. Pár kilométeren belül nincs település, azóta se értem, mi kényszerítette ebben az időszakban ide a temetkezést.
Az utolsó erdős szakasz a Hévizet Keszthellyel összekötő bicikliút egy patak mentén. Gyönyörű, elburjánzott lápos sáv úgy négy kilométeren, de nehogy megállj rajta. A szúnyogok tömjénfüstként lengik be a melegvérűek alakját. Itt már volt tán tíz ember is, akikkel szembetalálkoztunk.
Na most nekem nagyjából az első nap felétől nődögélt a kislábujjamon egy vízhólyag. Nagyon vidám dolog vízhólyagon sétálni, szerintem elmegy bevezetésnek a parázson járáshoz. Második nap éreztem, hogy egyre jobban feszül, ez az érzés egyszer csak varázsütésre megszűnt, helyette mintha valami beszorult volna a két lábujjam közé. Na az a megnyúlt bőröm volt, miután kidurrant a hólyag. Úgyhogy én a túra végére olyan kecsesen bandukoltam, mint egy
lábon lőtt varánuszgyík a tükörjégen.
Keszthelyre beérvén azonban még volt pár elintéznivalónk, mint gyógyszertárba menni és pótolni az etetődara készletet egy horgászboltból. Nem tudom, a helyi hírekben elhangzott-e a zombitámadás lehetősége, de lett volna némi alapja, ahogy versenytempóban evickéltünk boltról boltra. Ilyenkor a legrosszabb, ha megállsz, mert folyamatosan menni sokkal könnyebb, mint megállni, újraindulni, megint megállni. Úgyhogy mire végre elértünk a kocsihoz, hogy akkor most fizetünk és negyven percig ülünk, már épp eluralkodott rajtam a megkönnyebbülés, mikor a parkolóautomatával nézeteltérésem támadt.
A parkolóautomata tisztázta az alkupozícióját és első menetben közölte, hogy a bankkártyámat felejtsem el. Nem baj, akkor készpénz. Automata rezignáltan közölte, hogy háromezerötszáz és tíz forint. Ott volt a kocsi majd harminchat órát, ezen nem álltam le vitatkozni. És itt jött az, ami amerikában csak megrendezett helyzetként a jack ass-ben fordul elő: le volt ragasztva a papírpénz nyílás. De nem ám huligánok ragasztották be, az előlap sablonkivágását gyárilag elzártan hagyták, mivel a gép nem fogad el papírpénzt. Ezt a tényt percekig nem fogadta be az agyam.
Háromezerötszáz forintot kell aprópénzben bedobnom.
Még egyszer mondom: háromezerötszázat apróban. Egyrészt ennyi nem volt nálunk – ki a fenénél van? Másrészt meg: most komolyan?! De nincs mit tenni, vasárnap este hat után senki személyzet nincs, úgyhogy a legközelebbi étterembe nagy exkuzálások közepette betértem, ahol a két pincér nagyon segítőkészen és kedvesen három különböző kassza egyesített erejével felváltott nekem háromezer ötszáz forintot apróra. A felét tízesekben és húszasokban tudták csak, ami elmond valamit az étterembe járók jattolási szokásairól és nem túl szépet. Akkora súlya és terjedelme lett a suskának, hogy nem tudtam behúzni a pénztárcámat. Utána röhögőgörcsöt kaptam, ahogy dobáltam a pénzt a gépbe. Három és fél percig tartott, végig olyan hangokkal, mintha most ütném meg Las Vegasban a karosgéppel a főnyereményt. Örök hála az Apetito étterem személyzetének!
Kétnap túrázás után az esténket úgy fejeztük be, hogy egy jó meleg zuhany és gulyás után ketten nyomorogtunk egy kanapén és váltottnyögéses helyezkedésekkel gubóztunk a pokrócok alatt. Mindezt baromi elégedetten. Gyűjtöttünk pecsétet, túléltünk minden veszélyt. És a „kis” eltévedésekkel, az oda vissza boltúttal meg a Keszthelyen még gyorsan megejtett horgászbolti kitérővel valószínúleg megtettünk össz ötven kilométert két nap alatt.
Van még ott, ahonnan ez jött!
