Ritka, hogy két napig tudunk túrázni, úgyhogy külön öröm volt egy végtében megtenni a Sümeg Keszthely kéktúra távot. Akkor még nem sejtettük, hol mindenhol leselkednek veszélyek a túrán az ártatlan utazókra. Utólag belegondolva, ha levésbé lazulunk be, a felét talán elkerülhettük volna. De abban meg mi az élvezet?
Egy dolog sosem jelentett fenyegetést: a kéktúra pecséteket begyűjteni. Utunk tűzdelve volt olykor kétes, karmikus találkozásokkal. Emellett tucatjával lapultak veszélyek a túrán, amibe mi gyanútlan felszabadultsággal jól bele is gyalogoltunk. Az első nap gyönyörű napsütéses időt adott, úgyhogy máris az összes bogár, rovar boldogan repkedett, döngicsélt és kitörő örömmel várta, hogy a frászt hozhassa ránk. Ezúton köszönet a tucatnyu bivalyméretű rózsabogárnak, akik a talpam alól röppentek fel, vagy a hátam mögött zendítettek rá – minden alkalommal lódarazsat képzeltem a helyükbe. A szúnyogok engem annyira nem komálnak, úgy ímmel ámmal kóstolgatnak csak, életem párját azonban minden vérszívó imádja – s a legnagyobb köztük én vagyok. Szegénykém egy kullancsot is magával hozott a második nap.
Mindez azért fontos, mert Sümeg határát elhagyva hamarosan átvágtunk egy mezőn, ahol három dolog akadt:
szép virágok, döngicsélő jószágok és nagyfeszültség.
Nem utolsó alkalom, hogy áramvezetékek alatt keltünk át és minden alkalommal kiráz a hideg, hogy a fejem felett közel száz méter magasban futó vezetéknek lehallatszik a hangja. Pontosan az a hang, amitől a hátad aljában játszani kezdenek az izmok és érzed a levegőt megtelni azzal a feszültséggel, amit lufi felszínén, vagy a frissen szárított és agyonfésült hajad körül tapasztalsz.
A másik „veszélyforrás”, amit nem kedvelek túrák alatt a szabadon lófráló kutyák. Az egy dolog, hogyha falun végigmész az utcán, jártadat a fémkapunak vágódó házörzők dörrenései jelzik. De a tanya mellett elhaladó túraösvény körül őgyelgő kuvaszoktól azért megszeppenek. Na itt is akadt egy ilyen alkalom, bár nem volt kuvasz, annál kisebb testű. Azért nem szívesen mentem el arra másodjára. Csak hát muszáj volt, ugyanis második nap
eltévedtünk, nem is egyszer.
Ezen a napon nem egy olyan elágazás akadt utunkba, ahol a nyári erőkkel betört tavasztól burjánzó természet nem volt figyelemmel az elhelyezett jelzések iránt. Az ilyen helyeknél rendre eltévedtünk. A méteres fű mögött megbúvó festés az akácfán az én szemszögemből nem is kiszúrható, ehhez a velem tartó két méteres férfi látótere kellett. Utána viszont húsz lépésenként kaptuk a megerősítő jeleket. Ránk is fért, mert a majd embermagas füvet – hálaégnek második nap borús, nedves időnk volt és a döngicsék meghúzták magukat valahol máshol – hamarosan méteres sás és csalán váltotta. Mire túljutottunk ezen a szakaszon, nekem térdig átázott a nadrágom és mindkettőnknek csurom víz volt a cipője.
Eltévelyedtünk később egy mező közepén is, ahol nem volt hova kitenni a jelet, csak az elágazás után. Ott viszont a fene se értette, mit mutat. Egyrészt túlmentünk, másrészt megtaláltuk, harmadrészt ez is térdet verő csalánnal végződött. A harmadik eltévedés Rezi várától lefele jövet sikerült, egyszerűen kihagytunk egy utat a számításból és lelkesen hittünk az utána következőben, amíg a domborzati viszonyok rá nem cáfoltak a térképre. Azt hiszem háromszor is végigmentünk egy szakaszon oda vissza rajta. Egyszer túlmentünk a leágazáson egy
pincesor
felé is, mire emberem közölte, hogy rég nem látott kék jelzést, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez véletlen volt.
Ezt a kitérőt korrigálva jutottunk a Gyöngyösi csárda pecsételő helyéhez, ami a Betyárok sírja mellett található. Ezek a betyárok tudták hova kell temetkezni. A szőlőhegy tövében egy csárda szomszédságába egy hatalmas, fűzfa tövébe, így a sírt körbezárja a fűzfaágak függönye, odabenn pedig bőven akad hely egy padnak, két szemetesnek és tiszteletteljes távnak a síremléktől. Igazi betyáros romantika, ha megfűztek egy menyecskét a csárdában, nem kellett messze menni az etyepetyéhez se. Mi csak szendvicset ettünk.
Van még ott, ahonnan ez jött!