Egy félreismert novella története
Szóval én úgy terveztem, hogy mostanra kaptok egy beleolvasót. De tegyük is hamar tisztába: nem kaptok. Ez amúgy, azt hiszem, jó hír.
Azt korábban meséltem már, hogy 2022 ősz közepén rájöttem, hogy túlírtam a regénytervet, és inkább duológia növekszik az ujjaim alatt, semmint egykötetes regény. Ez pedig azzal is jár, hogy még több idő, mire én ezzel végzek, miközben már égtem a vágytól, hogy valami kis betekintést engedhessek végre a világnak arra, amit én szorgos-dolgos magányomban dédelgetek. Semmi gond, írjunk akkor gyorsan egy előzménynovellát!
A sztori-ötlet már jóval korábban megfogant, csak fel kellett skiccelnem a történetet és megírni. Utólag igazából csodálom, hogy ekkor még nem volt egy sejtésem arról, hogyan is fog véget érni ez a próbálkozás. De tisztelt rafkós olvasótársaimnak talán már van. Januárban ugrottam neki a feladatnak, azzal a tervvel, hogy 4-5 nap alatt megvagyok a vázlattal, és 1-2 héten belül az első kézirattal. Ha azt mondom, hogy ez a procedúra Áprilisig húzódott, akkor mit tippeltek, a 4-5 oldalasnak tervezett novella végül hány oldallal zárult?
Így igaz, 50. Azok kedvéért, akik hozzám hasonlóan jobban szeretnek karakterszámokban beszélni: 130.000+. Talán egyetértetek velem abban, hogy ez már nem novella. Istenien belenyúltam abba a terjedelembe, ami viszont még nem is regény. Hivatalosan ez egy elbeszélés volna, és a jó ég se tudja, hogy mi lesz így a sorsa. Ahhoz már nagy, hogy csak kihajítsam ingyen olvasásra, de ahhoz meg kurta, hogy önálló kiadási reményeim legyenek. Úgyhogy ezen nem is vagyok hajlandó perpill rugózni, inkább tökéletesre csiszolnám a kéziratot. Az sosem árt.
Most pedig, mint a halálba induló gladiátorok, ezennel köszöntenék minden dicső szereplőt, aki eddigi munkámban segítséget nyújtott így vagy úgy.
Köszöntlek, Kritikai partner!
A kézirat első olyan változata, ahol már minden egyes jelenet papíron volt, talán februárra készült el. Ekkor még akadt pár szerkezeti dolog, amit ki akartam javítani, illetve a hangnemet csiszoltam sok helyen. Talán nevezhetjük .2-es verziónak, mikor ezzel is meglettem, bár sosem volt egyértelmű, ha valaminek a javítását befejeztem, néha újra felbukkant ugyanaz a probléma a mélyből. Mindenesetre ez volt az a pillanat, ahol először éreztem szükségét egy külső szemlélő véleményének. Mivel a történet már ekkor 120.000+ karakteresen terpeszkedett a papíron, igen nagy hálával gondolok azóta is drága kritikai partneremre, aki a legeslegeslő visszajelzéseket adta a még igencsak gethes és nyers kéziratról.
Legnagyobb döbbenetemre például az derült ki, hogy nyugodtan foghatom terjengősre a beszélőkém. Tekintve, hogy 4-5 oldalt terveztem írni, és tízszer ennyit sikerült, én igazán arra számítottam, hogy kihúznivalót fogunk találni. De nem. Olyan célirányosan pergettem le azt az ötven oldalt, hogy olyankor darabos lett az elbeszélés. Emellett kritikai partnerem segítségével még azt is sikerült gatyába rázni, mit hol nem érteni, mi van egyértelműen túl-, illetve alul-hangsúlyozva, és az első részt átdolgoztam, hogy ne vágjon annyira kupán senkit az infóáramlás. Ezek eredőjeként a kéziratom is felszedett magára plusz tízezer karakternyi husit, és megszületett 3-aska.
Nem minden vérfarkas, ami Alfa
Ekkor jöttem én, mint saját magam tudathasadt másik fele, és boncasztalra vágtam a delikvenst. Mert, ha már szerkezetileg, történetvezetésileg és elbeszélői hangnemben is nagyjából rendben vagyunk, akkor megnézhetem a mondatokat. Meg a helyesírást. Ó, az Isten adta helyesírást! Néhai magyar-, és nyelvtantanár nagyanyám szelleme felé az egyetlen kiengesztelő áldozásom, hogy a vesszőkben egész jó vagyok. De az egybeírások… Szerintem azokból egy-kettő a hárommal későbbi verzióban is rejtve megmaradt. Mindenesetre a gondolat-, és kötőjelek ellenőrzésekor hatalmas élmény volt felfedezni, hogy a Macbook billentyűzeten kombináció van a párbeszédeknél használt – jelére. Option+?, ha valakit érdekel. (Írókon és szerkesztőkön kívül szerintem senkit, de ne vedd el az örömöm, jó?)
Örök hála, Bétázók!
Nevezzük talán .4-esnek a kézirat ezen állapotát, bár simán lehet, hogy itt már gyakorlatban a .7-nél tartottam. De itt jött az izgi rész. Kiküldtem két barátomnak olvasásra. Ez a két korai bétázás nagyon sok haszonnal járt, ekkorra ugyanis már szinte fejből tudtam bizonyos bekezdéseket, annyit forgott a kezemben a szöveg. Ez az állapot pedig nem segít, hogy önmagadat igazán véreskezűen korrektúrázd. Avagy kiszúrd mindegyik egybe-, és különírási hibát, amire aztán a baráti nyelvtannácik sorra hívják fel a figyelmedet. Külön köszönet illeti ezen első két Bétázómat, mivel itt a “visszajelzések” és “vélemények” 50%-ban még helyesírási és elütési problémákat jeleztek függetlenül attól, milyen izzadtságszagú igyekezettel próbáltam is mindet észrevenni korábban.
Ezeket javítva tehát, eljutottunk .5-öskéhez, akit aztán visszadobtam kritikai partneremnek, és megszületett .6-oska. Na, őt küldtem ki a Béta Tucat-nak. A Béta-Tucat egy csomó vállalkozószellemű rokon, barát, és ismerős, akik közül nem egy emberre jó tíz évi némaság után írtam rá, hogy nem akarná-e építő kritikával ellátni a fiókomban heverő jó órányi olvasnivalót? Őszinte döbbenetemre, akarták. Ezekre a visszajelzésekre várok most, és fogok is még pár hétig. Ugyanakkor hallatlanul jó élményt jelentett, hogy milyen segítőkészen is reagálnak, és milyen örömmel is gondolnak vissza a közös múltra olyanok, akikkel a húszas éveim elején beszéltem utoljára. Napokig melengették a szívemet ezek a beszélgetések, és fogják akkor is, ha esetleg tiszta szívből utálják majd a történetemet.
Dícsőség néked, Lektor!
Ám a hab a tortán csak ezután érkezett el. Van pár dédelgetett álmom a történettel – úgy ezzel a kisebbik, mint a nagy egész történettel – kapcsolatban, melyek közül egy a szakmai lektoráltatás. A kultúráim ugyanis erős történelmi alapokra épülnek, az egyik többek között egy lovasnomád nép, melyet különféle belső-ázsiai mintákra húztam fel. Persze, fantasy, az egész kitaláció, mit akarok én ezen lektoráltatni? De azért egy fantasy se lehet következetlen, és attól, hogy minden kezem ügyébe kerülő szakirodalmat igyekeztem nemhogy elolvasni, de a magamévá tenni, még nem leszek az orientalisztika hazai nagytekintélye.
Kritikai partnerem kapcsolati tőkéjét latba vetve, és közvetítőjére hálás szívvel gondolva, rábólintott a kérelmemre valaki, akinek nagyon-nagyon örülök. Talán mostanra feltűnt, hogy épp nagyon GDPR vagyok és mindenki inkognitóját iszonyatosan védem, de akit érdekel az orientalisztika itthon, az ő nevét tuti ismeri. Június közepén adom át a szöveget – addigra talán a Béta Tucat véleményezéseit is bele tudom építeni, és már a .7-est vihetem hozzá. Mindenesetre úgy várom az alkalmat, mintha szigorlatozni mennék a szakterületből. Arról ugyanis már most számos visszajelzésem van, hogy a szöveg mennyire olvasható. Ám, hogy mennyire állja meg a helyét a világépítésem ezen része egy szakember mércéjével… Kiderül.
Mi lesz a szöveggel?
Vannak ötleteim. Természetesen a béta Tucat meglátásait még beépítem, és remélem, hogy a lektorálás is inkább helyesbítenivalókra mutat majd rá és nem alapjaiban zúzza szét az egész világépítésemet. Próbálok nem kínosan nevetgélni, ahogy ezt leírom.
Ám, ha minden jól megy, Júliusra már vélhetően lesz egy történet a kezemben, amit már nem szándékszom tovább vegzálni. Ettől még persze lehet, hogy fogom. Szerintem a legtöbb író csak akkor és akkor is csak kényszeredetten hagy fel végleg a szövege nyüstölésével, ha kitépik a kezéből és kiadják. De mindenesetre lesz egy 99.9999999% kész elbeszélésem. Vannak terveim, hogy mi lesz valójában, majd elválik. Mindenesestre kopogjátok le ti is!
