Oldal kiválasztása

Írói-interjú Ivánovics Beatrixszal

Ivánovics Beatrixot van szerencsém néhány éve már a barátaim közt számontartani. Szinte kimeríthetetlen örök közös témánkként szolgálnak az írói lét és nemlét örömei, illetve bánatai, emellett nagy büszkén vállalom azt is, hogy a Napkút Kiadó jóvoltából frissen megjelent debütáló regényét az elsők között olvashattam. Most pedig, hogy a Suttognak a Nornák, felőrlődik a föld ott virít a boltok polcain és kezébe veheti a nagyérdemű, szerettem volna pár pofátlan kérdést nekiszegezni, hadd szokja a siker olykor indiszkrét rivaldafényét.

Írói-interjú Ivánovics Beatrixszal

annak apropóján, hogy ismerem, és megjelent első regénye is

Üdvözöllek, mint az írói-interjúim első kísérleti alanyát – ha szerénységemet nem számítom, persze! Elsőként meg is kérnélek, hogy mesélj pár szóban magadról: merre tengeted a napjaidat, kész van-e már a konyha, és milyen bűnös szokás szerint iszod a kávéd?

Először is nagyon köszönöm az indiszkréciót! Kevés cukor, kevés tej, a reggeli első előtt ne szólj hozzám. Kivéve, ha szárnyad van. De ez utóbbit csak azért teszem hozzá, hogy átkössem a gondolatot a kérdés komolyabbik felére: kicsivel több, mint négy évvel ezelőtt elköltöztünk Budapestről egy apró nógrádi faluba, itt tengetem, itt írok, itt lettem a madarak rajongója.

Mindeközben lakásfelújítunk egy ideje, férjemmel ketten csinálunk mindent, következésképp a gyorsaság nem tartozik a helyzetre vonatkoztatható főbb jellemzők közé. Majd egyszer írok egy regényt arról, hogy milyen lakásfelújítás közben regényt írni. Néha mókás. De a konyha már használható, igen, köszönjük szépen!

Hozzátennél pár szót arról a rögös útról is, ami oda vezetett, hogy egy regény megírására vetemedtél?

Nem úgy volt, hogy csak egy blogbejegyzésnyi terjedelmet tervezel ehhez az interjúhoz?

Ha pár szóban kell, akkor maradjunk annyiban, hogy rögös. Eleve irodalommal szerettem volna foglalkozni, csak aztán eléggé máshogy alakult az élet, számtalan külső és belső ok következményeként. Sok mindenben kipróbáltam magam a köztes tizenöt évben, sokféle világba bepillantottam. Aztán néhány éve megmakacsoltam magam, és eldöntöttem, hogy visszamászom az elhagyni kényszerült útra. Azóta ezt teszem. Mászom.

Mind imádjuk azt a kérdést, amit most felteszek neked, de be tudnád mutatni a könyved azoknak, akik esetleg még nem olvasták?

A közelmúltban az egyik könyvbemutatón úgy foglalta össze a beszélgetőpartnerem, hogy ez a történet olyan emberekről szól, akiknek valamiért nem sikerült beilleszkedni korunk társadalmába. Különböző személyiségek, különböző reményekkel és nehézségekkel, van köztük, aki megpróbált megfelelni az elvárásoknak, van, aki nem, de a végeredmény ugyanaz: egyikük sem tud önfeledten beolvadni azok közé a keretek közé, amik közé préselni szeretnék őket. Egyikük aztán vizsgálni kezdi a miérteket, és később válaszokat is talál. Persze nem biztos, hogy olyan válaszokat, mint amiket remélt.

⬇OLVASS BELE! ⬇

Ivánovics Beatrix: Suttognak a Nornák, felőrlődik a föld

Mi volt az első momentum, ami megvolt belőle? Van ötleted, miért pont ez?

Ezt egészen konkrétan tudom. Brigi kirohanása, a dühös nagymonológ a premierbuli után. Évekkel ezelőtt épp Bartis Attila A nyugalom című regényét olvastam. Nagyon erős hangulata van, rám törtek tőle az emlékek. Pedig az a történet a rendszerváltás utáni időszakban játszódik, mégis esküdni mernék, hogy ebből a hangulatból még a kétezres évek elejére (felnőtt életem kezdetének időszaka) is jutott valamennyi. Valami, ami olyan volt, amilyen, de legalább íze volt. Valamilyen volt. És akkor elkapott az indulat, és hagytam, hogy kifröcsögjön belőlem. Hogy ehhez képest „nekünk csak a látóteret betöltő plazma semmije jutott, amiről a csipke is úgy folyik le, mint a szar”. Gondoltam, jó lesz még valamire. Jó lett.

Hogyan született a cím és mit akart sugallani vele a költő?

Tulajdonképpen nehezen született meg, ami azért furcsa, mert a legelső ötletem eleve ilyesmi lett volna. Csak lebeszéltem magamat róla. Aztán hosszú ideig kínlódtam egy másik címmel, amiről szerintem mindenki (beleértve engem is) érezte, hogy nem jó. A szerkesztési fázis finishében három nap falnézésre volt szükségem ahhoz, hogy végül lényegében visszatérjek a kiindulóponthoz. Tanulság: soha ne beszéld le magad olyan mértékben az első ötletedről, hogy el is feledkezz róla.

A kérdés második fele amolyan költői volt, ha nem tévedek.

Ahogy a történetben Nóra feleleveníti a múltat, úgy olvashatjuk mi is egyszerre két szálon az eseményeket, amik aztán fényt derítenek egy fordulópontra is. Ezt a két szálat szervesen összeköti egy színdarab, amiről nekem mintha azt csiripelték volna a verebek, amikor erre nálad rákérdeztem, hogy azt is te írtad. Ez egy teljes színdarab? Hogyan álltál neki?

Olyan szempontból nem teljes színdarab, hogy ott lapulna a komplett szövegkönyv valahol a fiókban. Eredetileg csak a nyitójelenetet akartam megírni, hogy konkrétan is bepillanthassunk a három főhős által készített előadásba, ne csak meséljenek róla. Ehhez többször is átnyálaztam a Tandori fordította verses Eddát, annak a szövegéből (és Mírá hercegnő szintén létező verséből) vágtam össze a jelenetet, csakúgy, mint a lányok a regényben. Aztán ahogy haladtam tovább a történettel, férjem csalódottan megkérdezte egyik este, hogy tényleg nem fogunk többet látni az előadásból? Nem volt mit tenni. Ha a nagybetűs olvasó kíváncsi a teljes előadásra, hát teljes előadást kell adnom neki.

Egyértelmű volt, hogy a klasszikus mítoszok vonalát kell kövesse, mintha valamiféle beavatási rítus lenne, útkereséssel, megkísértéssel, az emberi önmagunk fölé emelkedéssel – persze olyan formában, ahogy ezt a 18-20 éves szereplőim elképzelik. Az ívét tehát kidolgoztam, megírtam néhány jelenetrészletet, stílusban passzoló szövegtöredéket, amennyire épp szükségem volt. A tudatom egy rejtett zugában minden bizonnyal ott hever a komplett szövegkönyv is, de azért elég nagy meló lenne az egészet a felszínre csalogatni.

Ivánovics Beatrix írónő alaposan összehasonlítja, hogy minden példányban pontosan ugyanazt írta-e?

Ha szeretnél, ez egy nagyon jó alkalom arra, hogy a drámaírói ambícióidról beszélgessünk. Mondom ezt diszkréten kacsintgatva. De arról mindenképpen mesélj, hogy honnan is ismered te ilyen behatóan a színházi világot?

Életem meghatározó időszaka volt az a közel tíz év, amit a Bárka Színházban töltöttem, főleg rendezőasszisztens-ügyelő szerepkörben. Arra viszont csak a közelmúltban döbbentem rá, hogy ez idő alatt milyen sokat tanultam az írásról is. Pedig amúgy nem is annyira meglepő: éveken keresztül mást sem csináltam, csak azt figyeltem, hogyan épülnek a nyomtatott szövegekből élő világok. Ez nyomot hagy. A színház maga is.

Szóval, ami az ambíciókat illeti, a regényírás mellett erősen foglalkoztatnak a színpadi szövegek is. Egy-két rövidebb darabom már született, amiket felolvasószínház formájában be is mutattak a Fiatal Drámaírók Háza által szervezett Okuláré Projekt keretein belül.

⬇TÁMOGASD AZ ÍRÓT! ⬇

 

A történet gyakorlatilag három lány kapcsolatát tárja fel, megismerjük az életútjaikat is. Miért pont Nórát választottad közülük nézőpontkarakternek?

Leginkább azért, mert szerettem volna, ha ez a történet az egyéni felelősségről is szól. Ha valaki lázad és elbukik, könnyű azt mondani, hogy magának kereste a bajt. Ha valaki nehéz körülmények közé születik, esetleg súlyos traumák érik, akkor az emberek egy része elfordítja a fejét, egy másik része sajnálatot érez, esetleg a társadalmi egyenlőtlenség, a közömbösség vagy a felfoghatatlan brutalitás miatt szörnyülködik. Ezért egy olyan főhőst szerettem volna, aki nem a rettenetes körülmények, esetleg saját önsorsrontó nyughatatlanságának áldozata. Egy átlagosnak tűnő, jó szándékú embert, átlagos célokkal, átlagos szorongásokkal és frusztrációkkal. Semmi különös. De olykor ez a semmi különös is lehet tragikus. Tönkretehet életeket.

Te hogyan értelmezed a saját regényed végét? Ez itt most akkor a nagy happy-end?

Azt hiszem, nem igazán hiszek a nagy happy-endekben. Kivéve, ha meséről van szó. Amiket egyébként szeretek. De hinni inkább abban hiszek, hogy amíg küzdelem van, amíg nem adjuk meg magunkat a tanult tehetetlenségnek, addig még mindig lehet valami. Valami, aminek legalább íze van. Ha nem is a győzelemé.

Mi a legkedvesebb momentumod a Suttognak a Nornák írásfolyamatával kapcsolatban?

A legkedvesebb? Hű. A folyamat egészét nagyon szerettem. Voltak gyötrő pillanatok, izzasztó pillanatok, szórakoztató pillanatok. A legboldogabbak általában a leggyötrőbbek után, amikor végre sikerült megoldanom egy-egy problémát. De a legkedvesebb? Azt hiszem, a leghétköznapibbak a legkedvesebbek. Például, amikor délután hatkor férjem beosont, és letett az íróasztalomra egy tányér pogácsát, mert már megint elfelejtettem enni aznap.

Ha majd egyszer, életedben először megkérdezi tőled egy olvasó, hogy a történeted egy szereplőjét konkrétan kiről mintáztad, vagy veled mikor is esett meg a regény egy-egy momentuma, mit gondolsz, mit válaszolhat erre egy talpraesett író? Van egyáltalán megfelelő reakció?

Hogy egy talpraesett író mit válaszolna, azt nem tudom. De remélhetőleg valami olyat, ami hiteles. Mivel engem nem zavar, nem bosszant ez a kérdés, így egyszerűen csak válaszolnék rá: konkrétan senkiről sem mintáztam egyetlen szereplőmet sem, a regény momentumai egy az egyben nem történtek meg velem. Ettől függetlenül természetesen sok mindent felhasználtam hozzá a saját életemből és tapasztalataimból, és kölcsönöztem egy-egy vonást és gondolatot általam ismert személyektől is.

book-iconfacebookinstagram

Emlegetted korábban, hogy már azt is tudod, mi történne a három lánnyal a regény eseményei után, illetve a másik kettő szemszöge is érdekes nézőpont lehetne. Ezek szerint érik egy folytatás, vagy most épp máson dolgozol?

Foglalkoztat a folytatás, igen, leginkább azért, mert izgalmas lenne egy-egy kötet erejéig a másik két főszereplő bőrébe bújni. Hogy tisztábban megjelenhessenek az ő gondolataik, érzéseik is, a világhoz való viszonyuk – nem csak egy másik személy szubjektív és töredékes interpretációjában. Szép trilógia lehetne. De csak akkor működne igazán, ha a következő kötet tizenöt, az azutáni pedig kb. harminc évvel később játszódna. Sci-fit viszont nem tervezek írni, úgyhogy a közeljövőben senki ne számítson folytatásra.

Valami teljesen máson ellenben már dolgozom, természetesen.

Ugyan mindketten tudjuk, hogy nálam kiválóbb interjúztató embör a világon nincs, de ha valamire mégiscsak kitérnél, ami felett én átsiklottam, ezennel hagyok rá lehetőséget. 🙂

Köszönöm!

Ha szeretnénk a tolladból olvasni valamit, hova fordulhatunk?

A könyvesboltokhoz. Nagyon nagy szeretettel ajánlom a könyvesboltokat. Elsősorban a regényterjedelmű ötleteim motiválnak, de azért néhány kísérletező kedvű kisprózával, novellával is megszórtam már az irodalmi teret. Kortárs, Kalligram, Irodalmi Jelen, Népszava, Helikon, Bárka, Entropláza stb. Egy gyors guglizás, és ezek az írásaim már olvashatóak is.

Ha már a gyors keresések: hol követhetünk téged, ha a munkásságod aktualitásait szeretnénk figyelemmel kísérni a közösségi médiában?

Van például egy szépen gondozott, takaros kis Facebook-oldalam: Ivánovics Beatrix – ez az oldalam. Főként itt vagyok aktív, de azért az Instagrammal is igyekszem ápolni a baráti viszonyt.

Előző bejegyzés

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .