A rajongói zárt közösségében világhírű írónőt bensőséges beszélgetésben kérdeztem saját magunkról magamban. Megvitattuk a zsenik társadalmi beilleszkedésének nehézségeit, kérdeztem Borit kialakulatlan írói munkásságáról, sőt, harmadkész regényéről pár hírértékét tekintve egyértelműen lényegtelen információt is elárult.
Intim öninterjú velem, saját magamban
Szia, Bori! Most azon gondolkodsz, mennyire beképzelt dolog magadat fejben meginterjúvolni?
Szia, Bori, köszönöm a meghívást. Teljes mértékben, a számból vetted ki a szavakat. Feltörekvő fantasy íróként sokan küszködünk a zsenialitásunk felismertetésével, és azzal, hogyan lehet – nem feltétlenül az olvasóközönség számára, hanem – szerkesztők, kiadók, és pályabírák számára fogyaszthatóvá butítani a géniuszunkat. Az ön-interjú pont egy ilyen problémát vet fel.
Nem gondolhatod, hogy a tehetséged nem magától értetődő már első látásra!
Meglepődnél. A géniusz – nem a tehetség, akárki lehet tehetséges, szemben a zsenialitás átfogó, és emelkedett természetével – nehezen szerethető tulajdonság.
Az irígyek tömegére gondolsz?
Most nem is a múlt havi autogram-égetést akartam felhozni, vagy azt a mocskos szájú online petíciót, hogy többet az életben ne üljek klaviatúra elé. A zsenialitás, hogy is fogalmazzam, hogy megértsd, komplex. Mi zsenik folyton attól szenvedünk, hogy közérthetővé egyszerűsítsük grandiózumiságunkat. Néha ez túl jól sikerül, és elkönyvelnek egy egyszerű, átlagos tehetségnek. Vékony jég hátán táncolunk, hogy még ne legyen elrettentő szellemünk nagysága, de felismerjék a zsenialitásunkat.
Ha jól tudom, most épp egy könyvön dolgozol. Ez egy teljesen újszerű vállalás, amely minden bizonnyal jó ideig izgalomban tartja majd mind a négy rajongódat. Mesélj egy kicsit erről a projektről!
Hát, bizonyára tudod, elég régóta vagyok már a könyvtelen írók jeles képviselője. Nem akarom fényezni magam, de a kiadatlan, felfedezetlen, és máris kiöregedett tehetségek közt kevés nálam ikonikusabbak akad a pályatársak között. Egy művésznek azonban szükséges időről időre újrateremtenie önmagát, újra felfedezni az isteni szikrát, még akkor is, ha apró tömegek imádják a kézzel nem fogható munkásságát. Számomra ez egy gyökeres változást hozott, és azt a kimondottan ortodox döntést, hogy a kezdő író talán írhatna is.
Ezzel gyakorlatilag sokkoltad a szakmát..
Hát igen, az elhatározásomnak volt némi visszhangja..
A családod, hogyan fogadta a hírt?
A férjem igazi túlélő, aki a házasságunk eleje óta teljes mértékben támogat. Mára már a mondataim akár 90%-át is képes elengedni a füle mellett, miközben a tetszhalott tekintet és az elgyötört mosoly vállt vállnak vetve tartja egyben arcán az épelméjűség látszatát. A család többi tagja pedig pont olyan régóta ismer, mint te. Már semmin se lepődnek meg.
Az írónő a bárányhímlő gyermekpszichológiai hatásairól végez elmélyült kutatómunkát.
Honnan merítetél ihletet ahhoz a vállaláshoz, hogy irányt válts és feltörekvő íróként valóban írni kezdj?
Rengeteg kutatómunka előzte meg ezt a döntést. Most nem mennék bele a mélyebb részletekbe, de az irodalom, sőt a szélesebb írásművészet és alkalmazott irodalom területén is felismerhető az evolúció szelekciós elve. Gyakorlatilag megvizsgálhatod bármelyik sikeres, befutott szerzőt, és előbb utóbb bebizonyosodik, hogy az az ember írt. Valószínűleg nem is keveset.
Úgy véled, ez minden íróra igaz?
Nézd, ki mit nevez írónak, igaz? Jobban mondva, honnantól nevezed írónak? De tény, hogy kutatásaim alapján, nemhogy a nagy neves szerzők, de az épphogy megjelentek is írnak, sőt, úgy tűnik, bárki, akinek a kötetét a kezedbe veheted, valaha biztosan írt.
És úgy hiszed, ez nem csak véletlen egybeesés, de törvényszerűség?
Lényegében igen.
Mi a te személyes írói folyamatod?
Nos, először is, két-három napig halogatok. Ez a kontraproduktivitás kulcsfontosságú abban, hogy a negyedik napra felgyűlt feszült vizsgadrukk aktivizálja a bennem szunnyadó zsenit. Ebben az ihletett idegbajban egy küzdelmes tíz-tizenkét óra árán akár két-három sornyi középszerűséget is képes vagyok papírra okádni. Sokan hiszik, hogy ezt a szövegmennyiséget még szerkeszteni, húzni kell, de számomra a saját módszerem sokkal eredményesebbnek bizonyult: letargikus önsajnálat. A fenti heves produktivitás után üdítő két-három napot letargikus önsajnálatban tölteni. Ez ráadásul kiváló felvezetője az újabb halogatásnak is. Így afféle ciklikusságot generálsz magadnak. A halogatás és önsajnálat váltakozása pedig közismerten a folyamatos munka záloga.
Mesélnél valamit a készülő regényedről?
Eh. Nézd, nem szívesen beszélek róla kevesebb, mint fél órában.
Ugyan már, hiszen születésed óta ismerjük egymást. Félsz, hogy félreértem?
Talán. Tudod, sokak arcát uralja meghökkenés, amikor kéretlenül megajándékozom őket egy kidolgozatlan, csapongó történetmeséléssel. Kell az a fél óra, hogy az érdektelenség fásult kis bólintgatásai heves tagadómozdulatokká forrjanak a szűnni nem akaró szóáradatom nyomán. Egy ilyen röpke interjúban erre nincs módom. De annyit átadhatok, hogy regényt írok. Mégpedig billentyűzeten.
Azta! Szóval a modern technológiát sem félsz bevetni?
Van némi kompjúterisztikus vénám, igen. Tudod, én még flopykból építettem gyerekkromban kártyavárat. Aztán jöttek a kerek CD lemezek és a világ is kevésbé sarkított lett.
Sejted már, mikorra készül el a regényed?
Nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni, de valahol a cselekmény kidolgozása és a rákövetkező első könyvhét között szeretném, ha elkészülne.
Nos, mi négyen mindenesetre izgatottan várjuk. Köszönöm, hogy időt szakítottál rám!
Ugyan, hisz magamra mindig szívesen szánok időt.
Van még ott, ahonnan ez jött!
