Mire emlékszel a hagymáz-ból?
Emlékeztek arra a kósza középkori betegségnév listára, amit vizsgálgatva végül a hagymáz témaköréről értekeztem egy teljes bejegyzésben? Nos, akkor egy időre félbehagytam a betegségek felgöngyölítését, ám most a történetben már igazán nem halogathatom tovább a szerepeltetésüket, és ehhez szükségszerűen véglegesítenem is kéne a világépítés ezen részét. Úgyhogy pár hónapos pihentetés után ismét visszatértem a jegyzeteimhez.
Mielőtt teljes erőbedobással elkezdenék magyarázni a betegségdémonokról, ejtsünk pár szót a mitológiáról. Kérdezhetnéd, hogy melyik mitológiáról, de az most mindegy is. A változó, amit szeretnék bevezetni a fejekbe a: mikor? A mitológia, köszöni szépen, nem statikus. Az a görög pantheon például, amit nagy keservek árán beleerőltettél a fejedbe az összes nyamvadt fattyú félistennel nagyon jól dokumentáltan nem állandó. Ha eleget kutakodsz, és nekiállsz összefésülni négy külön családfát és hozzávaló történeteket, találsz valakit, aki a saját nagyapja kéne legyen és két olyan eseményt, ami – ha hihetsz ennek a családfa verziónak – időrendben fordított sorrendben követi egymást.
Minek is kell annyi generációváltás meg apuka-kasztrálás/gyilkolás Zeusz családi hagyományaiba? Mert a mitológia egy organikus történet, amit marhára nem izgat, hogy egy idő után adódtak páran, akik egyik-másik verzióját lejegyezték. Ha hasonlítanom kéne valamihez, a 20-21 századi képregénykultúrát tenném mellé. Azon nem lepődsz meg, ha egy új filmben esetleg picit “máshogyan értelmezi a rendező” a szuperhős eredettörténetét. Hát ezt több tízezer éve is megesett olykor, pláne, ha hirtelen összetalálkozott két kultúra ilyen-olyan okokból.
Miért is papolok én erről? Mert a világomat úgy alakítottam ki, hogy abba a magyar mitológia akármikori alakjai nem passzolnának. Persze nem kell ezt véresen komolyan venni, mert ember legyen a talpán, aki a délibábról megállapítja, hogy szláv behatás-e, de én már a táltos viharhozó aspektusára is olvastam cáfolatot, hogy az vajon mennyire is ősmagyar dolog, vagy itt vettük át a Kárpátokban? Szóval kellő művészi szabadsággal és rugalmassággal, de azért mégiscsak az a közelítésem elve, hogy az Ázsiai hagyományokból ismerősebb elemek előnyt élveznek. Szubjektíven és sok esetben olyan hasraütésesen fűzöm mindezt fel, hogy egy valamirevaló néprajzos csak reszkető kézzel tudná olvasni a gondolatmenetemet. (Itt jegyzem meg, hogy autentikusságot ettől nem is merek remélni, inkább csak következetességet.) Nu, szóval így álltam én ennek neki. Ismét.
Mi a manó az a betegségdémon?
Igazából gyűjtőnév minden olyan ártó szellemre, ami betegséget okoz ilyen-olyan módon. Persze ez megintcsak egy átjárható fogalomhatár, mert a megbékélni képtelen halottak is okozhatnak bosszúságot és testi gyötrelmet, meg az is, ha egy ördög elrabolta a lelkedet. Ám, ha felsorolsz pár cifra káromkodást, minden bizonnyal köztük lesz egy egyértelmű betegségdémon is. “Frász verje ki”, “nyavalya törje ki”, “rák egye ki”, “fene egye” stb. Gondolhatsz rájuk olyan mitológiai lényként, mint a mumus, vagy a lidérc (lidércnyomás ugyebár), de gondolhatsz rájuk egyszerű megszemélyesítésként is, elvégre modern műszerek híján a tünetek és a kiváltó okok közt sokkal inkább elmosódhatott a határ (hideg lelés, amikor a hideg meglel, megtalál). Én a köztes álláspontot kedvelem.
Betegségdémonok nyomában: káromkodások és orvosi jegyzékek
Mi történik tehát a betegségdémonok hagyományával, ha veszed ezt a népet, aki jó és ártó szellemekben hisz, majd a nyakukba csapod a kötelező kereszténységet? Minden tíz falu egy templom, kötelező mise, na meg rengeteg tiltás, amit kézvesztés terhe mellett mondhatsz csak ki. Nem viccelek, már a káromkodás puszta ténye ilyen durva következményekkel járt bizonyos időszakokban, avagy rosszabbal is, ha épp bögyében voltál valaki fontosnak. Nem véletlenül alakultak ki azok az eufemizmusok, ahol az “Istenfáját” mondasz Isten egyéb nemes testrésze helyett. Mert ha már szádon kiszaladt a kezdőszólam, igyekeztél PC-n befejezni: Istenfa…-ÁÁÁját.
No de pont ezért, izgi periratokban sokszor találkozni ezen káromkodások finomlelkű verzióival. Úgy látszik, ezek a magyarok az istennek se szoknak le a cifra szitkaikról. És mivel a káromkodás az emberi psziché része, hiába kopott ki az a hitvilág az évszázadok során, a betegségdémonai bezony makacsul megbújtak a szidalmak közt. Miért is? Mert ha rosszat kívánsz valakinek egy sámánságban, animizmusban hívő közösségben, az édesanyját nevesített ártó szellemekkel csináltatod fel, válogatott testrészeit velük eteted meg, lelkét velük viteted el. Ez tehát az egyik kiindulópont. A másik fogalomcsoport, ahol ezek a kis nyavalyások orvul meghúzták magukat azok az orvosi szakkifejezések.
Mi a baj a káromkodásokkal és az orvosi szakszavakkal?
Viszonylag elterjedt a köztudatban, hogy a fene valójában a rákbetegség régi magyar elnevezése. És ez igaz is meg nem is. Azt fentebb ugyanis már említettem, hogy egy nomád samanisztikus közösségben bizony nem nyáltesztek alapján határozták meg a betegségeket, sokkal inkább a tünetek megszemélyesítései az egyes betegségdémonok, mint adott betegségeké. Így tehát, amikor a középkor végén eljutott oda a tudomány, hogy lelkesen kezdték egymás után elnevezni az újabb és újabb bogarakat, állatfajokat, földrészeket, növényfajtákat, akkor természetesen a betegségeket is lexikonokba kellett gyűjteni nevesítve. Hogy tájegységenként esetleg máshogy hívták, ezek közt alkalmasint ellentmondás volt, hogy az a szó inkább tüneteket, tünetegyüttest jelölt, hát… vélelmezem én, hogy tudta azt az adott jóember, de hát mit csináljon, attól még hívni kell valahogy most már végre egyezményesen azt a nemzetközi orvostanilag meghatározott kórságot. Ott van példának okáért a süly, amit régi betegségjegyzékben a skorbut magyar megfelelőjeként találtam meg, ugyanakkor etimológiai boncolgatásakor a jelentésértelmei közt már tágabban fogalmaznak: “különféle, keléssel, váladékos duzzanattal járó betegségek neveként (pl. aranyér, árpa szemhéjon, polip, vérbaj, skorbut)” és nem mellesleg a fában keletkező csomót is hívták így.
Van tehát két kellő kritikával kezelendő forrásanyag. A káromkodásokba ugyanis nem csak az eufemizmusok, de a tabu elve is bezavar. A nemiszervek listázásakor és valamelyik insta bejegyzésben említettem már, hogy az igazán szakrális és tisztelt, vagy esetünkben bajt hozó lényeket nem túl szerencsés nevén nevezni. Farkas, szarvas, sertés – mindegyik körülírás, a medve meg egyenesen szláv kölcsönzés. Hasonlóan kerültük a betegségek megidézését is a valós nevük kimondásával.
De a betegségek nyilvánvalóan nem tudnak németül. Ha tehát német jövevényszóval színezem a szokott frázist és “frász verjen meg”-et mondok, azt nem érti meg a betegség, de talán még a Marika néne se, és így nem jelent fel azonnal, hogy kezemet vágják. Máskor meg favágás közben annyit emlegette a szláv kolléga azt a nyavalyát rossz kedvében, hogy már az én számon is az csúszik ki: “nyavalya törje ki”. A “franc egye meg” egyenesen a francia latin verziójából jön – milyen kedves gesztus egy népcsoportról betegséget elnevezni, a francot az emlegetett középkori betegséglajstromban ugyanis a vérbaj vagyis szifilisz megfelelőjeként találtam meg.
Még egy probléma: mitológiai mikor?
Hogy keretbe zárjam ezt a bejegyzést, vissza is kanyarodnék a mitológia változékonyságához. A harmadik nehézség a betegségdémonokkal – kiterjesztvén a merítésemet az általános ártó erőkre -, hogy alkalmasint szomszédos népek hiedelemvilága keveredik a miénkkel, az idő során változik egy-egy alak értelme és jelentése, avagy akár össze is olvadnak egyesek. Ezt nem is remélem, hogy majd én gatyába rázom, eleve nem hihetem, hogy ez lehetséges, ha valóban a teljes egész változékonysága mellett papolok. Itt ismételten csak irányzékot jelenthet ez az igény.
A prikulics alakja például szerepel a Bestiarium Hungaricum fejezetei közt, miközben román jövevényszó. Akkor most hol itt az igazság? Mindenben egy kicsit. Attól, hogy az elnevezése egy nem uráli kifejezés, simán lehetett az alak, amit leírunk ma vele, a hiedelemvilág része. De ha történetesen ez is átvétel volna, ami több, mint ezer éve esett meg, melyikünk menne vissza az időben mondjuk a 14.-ik században megmagyarázni a hargitai medvetáncoltatónak, hogy márpedig a prikulicsról ne meséljen az onokájának, mert a nemzetállami időben majd sérti a büszkeségünket? Hát menj te, a te hangod mélyebb…
