Oldal kiválasztása

Hogy állunk épp, és miért nyöff?

Neil Gaimannél hallottam, hogy – szabadfordításomban – a második kézirat szerkesztésekor hiteted el az olvasóval, hogy te már az elsőnél is végig tudtad, mit csinálsz. Félretéve azt, hogy nekem ezt a Masterclass arcomba tolt hirdetése szajkózta napjában többször, az én esetemben teljesen igaza van. Mert az elsőben kedve szerint félrebeszél a nézőpont-karakterem és mindent kommentál. A második menetben gondolkodok csak el azon, hogy jó, de ebből mi is az, ami releváns a történet vagy a világépítés szempontjából? Hopp, itt megjelenik egy szereplő nulla karakterleírással, hopp, ott a fő konfliktusról egy büdös szó nem esik, de van három bekezdésnyi gondolata a tavaszi hagymáról, talán az arányokon javíthatnánk. Nini, itt meg lazán dobálózik egy kifejezéssel, amit csak három fejezettel később mutatok be. Van dolgom a szöveggel na.

Terjedelem, te terje kis delem

December közepén sikeresen befejeztem az A szálam, és nemrégiben a B szál kéziratát is. Helyesbítek: első kéziratát. Valamivel 110.000 szó alatt állt meg a kettő együtt, aminek ebben a stádium azért is örülök, mert a szövegszerkesztésnek természetszerű része némi tömörítés, és már 107.000-nél tartok. A célszám a fejemben valahol 100.000 táján van, de egyelőre ez csak egy szempont, amit folyton észben tartok, nem azzal állok neki a szerkesztésnek, hogy mindent is kihúzzak. Mondjuk úgy, amikor egy mondat létjogosultságán filózok, nem elég az abszolút többség, hogy maradjon.

Újraírás

Az egyik legfőbb ok, ami miatt még nem vezérelv a kihúzás, hogy a szöveg utolsó harmadában-negyedében vannak annyira nyers részek, hogy az még csak embrió. Ezeket muszáj lesz újraírnom elejétől a végéig. Ha pedig újraírom, ki tudja, merre változik a terjedelem a mostanihoz képest? Az én gyakorlatomban az első verziókban a párbeszédek úgy-ahogy rendben szoktak lenni, de a leírások köztük vagy háromszor olyan hosszúak, mint szükséges és cafatokra szabdalják a megszólalásokat. Könnyen lehet, hogy minden különösebb kihúzási szándék nélkül is csökken még ez a 107.000. Majd azután, hogy ezeket a jeleneteket újraírtam, ráérek csiszolni a szavak számán.

Miért mondom, hogy nyersek ezek a részek? Egy felől, mert a végét írtam meg utoljára, eleve kevesebb ideje volt érni, kevesebbet pihent, kevesebbszer tévedtem oda gyomlálni. Másfelől itt már megszaporodtak a cselekménytöltetű jelenetek – merjem akciónak hívni? Szükséges elemek, én akartam őket, ugyanakkor, ha szívemre teszem a kezem, a karakterek közti bensőséges pillanatok sokkal közelebb állnak hozzám, és ez sajnos jelenleg átüt azon, ahogy ezekkel a cselekményerős részekkel bántam. Jobbat érdemelnek.

A másik ok, amiért egyik-másik jelenetem nyersnek gondolom, azt két karakternek köszönhetem, akiknek nem szántam túl nagy szerepet még amikor nekiültem a B szál megírásának, aztán mégis lett nekik. Így pedig már ordít, hogy nincsenek jobban kidolgozva egy három soros megszólalásnál. Ők is jobbat érdemelnek.

Lelkiállapot

Úgyhogy itt állok egy elvben kész első kézirattal, és lehetne örülni. Amikor befejeztem az A szálat, határozottan átjárt egy diadalérzet. Persze tudván, hogy még sok munka vár rám, de mégiscsak az az érzés telített el, hogy egy munkaszakasz lezárult. A B szál végén ez egyáltalán nem érezhető. Ezt a hegycsúcsot nem megmásztam, nem néztem körbe a tetejéről, hogy hol is kéne majd leereszkednem – göröngyös út bár az is, már mégiscsak húz a gravitáció a cél felé, ami lelki szemeim előtt egy kis hütte odalent a lankás dombok közt. Nem, ez inkább olyan érzés, mint amikor látod, hogy még tornyosul a fák felett a csúcs, amit kiszemeltél, keresed az utat, és amikor befordulsz, egy kanyar után meglátod a vélelmezett lágy szerpentin helyett azt a negyven fokos emelkedőt, amin taknyon nyálon csúszva fogsz tudni csak felkapaszkodni.

Hát ilyen számba venni azokat az újraírandó – kész, ó, dehogy kész – jeleneteket, vagy a meg se mondom hány oldalas javítgatnivalók listáját, amit menet közben kezdtem vezetni. Mindehhez hozzájárul az alkotói folyamat lélek-utazása, ami akarva se hasonlíthatna jobban egy megveszekedett bálna rodeóhoz. Megírás közben az ihletettség lázában ez a világ legjobb szövege, amit az első gyorsjavítás tökéletessé és megismételhetetlenné avanzsál. Pár hét szünet után már nem is értem, mit akartam én ezzel a borzadvánnyal, amit a végére sikerül elfogadhatóvá javítgatni, az első szerkesztéskor pedig csak szedegetem az állam a padlóról, hogy mi ez a sok fölösleges marhaság? Ez persze se nem önbizalomhiányba fúlt önteltség, se nem képmutatás, inkább afféle szerelem szöveg és írója közt: ha elül a rózsaszín köd, elkezded látni a hibákat és dolgozol rajtuk, de ettől nem szereted kevésbé.

Mindeközben az íráson kívüli életemben – írd és mondd -, két hónapja nincs egy eseménytelenül telt hétvégém. Én már nagyon nagyon vágyom rá, hogy lenyugodjon ez a – nálam legalábbis – negyedik hónapját ülő tavaszi zsongás. Nem tudom, másnak is szezonális-e az írása, de nálam határozottan nehezített pálya a márciustól június végéig terjedő időszak. Remélem, csak az.

Előző bejegyzés

Következő bejegyzés

Hozzászólás írása

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .