Az író sokszor nem is ír
Amikor kisiskolásként magad elé képzeled a nagy magyar írókat, általában egy tizenkilencedik századi, nagybajuszú férfiembert vízionálsz, amint egy vaskos keményfa asztalra hajol és körmöl (költők opcionálisan választhatják platánfák tövét is). Később már kávéházban látod magad előtt, nagy halom alkohol és elpusztított étel között keresgélvén a zsírmaszatos, morzsás lapokat. De egészen biztos az, hogy az írók semmilyen más pózt nem ismernek a görnyedésen kívül?
A kérdés épp aktualitással bír számomra, így gondoltam, értekezek egy sort arról, mi mindent is művel az író (és az írói szerepben tetszelgő amatőr), mikor éppen nem írva “ír”. Ez a gondolatkör akarva akaratlanul foglalkoztat – de vélelmezem mindenkit hasonló helyzetben. Ugyanis számos olyan járulékos tevékenység kapcsolódik a nagy fennkölt “alkotáshoz”, ami szinte kimutathatatlan, de legalább időigényes.
A beavatottak szűk körének alkalmankénti kedves érdeklődésére pedig hónapról hónapra ugyanazt válaszolni nem gerjeszti épp az ember önbizalmát, akármilyen megértően reagáljon is a környezet. Lelkemben azért tudom, hogy a legtámogatóbb családban is meg kell legyen annak a határa, hányszor mosolyognak érdeklődőn ugyanarra a mesére a nem írással töltött írásról, és annak kimutathatatlan eredményeiről. Hovatovább önmagad megítélésében is ingoványos talajon húzódik a határ a nem írva írás és a tetszelgéssel/pótcselekvéssel töltött idő között. Én mostanra már legalábbis szükségét érzem valami kézzelfogható eredménynek, hogy ne kínozzon egy kifejlett imposztor szindróma. Még ha a családom és barátok egy mukkal se utaltak erre soha.
“Nemírás” a létezésért
Ezt bizonyára nem kell külön ecsetelni, hiszen senkinek sincs ingyen a kenyér vagy az áram. A különbség talán annyi, hogy a legtöbb író főállás vagy vállalkozás mellett alkot. Azaz egy “hobbinyi” időben akar megvalósítani valamit, amire – fel ne tedd neki a kérdést – cseppet sem hobbiként gondol. Ez nem panasz, de tény, és egy kis matekkal ki lehet kalkulálni, mekkora horderejű tényező.
Tegyük fel, hogy egy író 500 szót ír meg óránként – ami egyébként 100, 2000, vagy a csillagos ég is lehet, ki milyen tempóban és módszerrel áll neki. Ha minden nap munka mellett 1 órát rá tud szánni zavartalanul, hétvégente meg átlag 2-2-t, akkor hetente 9 órában 4500 szót halad. Ha kb 100.000 szóban képzeli el a végterméket (a folyamat rohadtul nem így működik, de a példa kedvéért maradjunk ennyiben), és következetesen betegség, nyaralás, egyéb programok nélkül minden nap tartja is magát a tervhez, akkor a kézirata a 23-ik hétre készül el. Ez ilyenkor még messze nem egy kész regény, de már eltelt fél év.
De ki az, aki fél éven át egyetlen este sem teszi félre a munkán felüli munkáját, sose beteg, nem nyaral, és egyetlen egyszer sem üt be a krach az életében?
“Nemírva” írás
Az alapvető fiziológiai szükségletek megteremtése után is azonban számos olyan dolga van egy írónak, ami nem konkrétan írás. Talán valamivel magától értetődőbbek az írással magával kapcsolatos tevékenységek. A teljesség igénye nélkül: különféle kutatómunkák (internet ide vagy oda, bizonyos könyvek beszerzése azért még mindig várakozásra készteti az embert), a világ felépítése, karakterek megteremtése, cselekmény kidolgozása, a kézirat szerkesztése, másodvélemények bedolgozása, újabb szerkesztések, és hát ki az, aki megúszná egyetlen újraírt jelent nélkül az egészet? Ebből kívülről nagyjából annyi látszik, hogy az író újabb hónapokat ül az elvileg már megírt kéziraton, és folyton azt mondja, hogy még nincs kész az olvasásra.
Írás, mint vállalkozás
Ennek tetejébe pedig vannak az írással, mint vállalkozással összefüggő feladatok. Nem mindenki ért egyet velem abban, hogy ezekre is gondot kell fordítani, és ennek általában pont az időigényesség az oka. Mert igencsak kifacsart dolog, ha az embernek azért nem jut ideje írni, mert posztolnia kell. Pedig, ha üzleti vállalkozásként (is) tekintesz az írásra – félreértés ne essék, ez a szenvedély semmilyen tótágassal nem lesz a bőség forrása – akkor foglalkozni kell ezekkel.
Honlap, amit karbantartasz, blog, ahova rendszeresen írsz, legalább egy, de tán több közösségi médium, ahol rendszeresen posztolsz, azoknak a tartalmaknak az elkészítése, kollaboráció más alkotókkal, beszélgetésekben részt venni, egyáltalán a világbéli jelenlét.
Én őszintén hálás vagyok, hogy magyarul az írással kapcsolatos hashtegeknek alig van marketing szempontból hatása, mert így megvan az alibi, hogy miért nem foglalkozom velük. De csapd csak fel bármelyik üzleti-, vagy vállalkozói kiskönyvet, valószínűleg a büdzséd úgy felét javasolja majd marketing célokra elkölteni. Íróként meg a büdzséd az időd, úgyhogy hurrá, ismét egy időigényes tevékenység. Látszatja legalább van, de nem segít azon, hogy ne érezd magad csalónak, pláne, ha még egyetlen kiadónál sem jelentél meg soha, de már engedvén az üzleti megfontolás kényszerének, posztolsz magadról.
Mentális egészség és imposztor szindróma
Ha végeztél már valaha kreatív tevékenységet – pláne, ha folyamatosan, üzletszerűen – tudod, hogy néha bizony lemerül az aksi. Olykor egyszerűen muszáj kimenni a friss levegőre, találkozni a barátokkal, időt tölteni a családdal, vagy megnézni egy sorozatot. Különben órákig meredhetsz a fehér papírra, és feleannyit se haladsz, mintha egy sör után még lefekvés előtt gyorsan tizenöt percre odaültél volna a képernyő elé. Kívülről azonban mi látszik ebből? Miután már majd egy éve mondogatod, hogy te amúgy írsz, nem élsz a lehetőséggel, hogy végre be is fejezhetnéd, hanem már megint elmentél moziba. Sőt, néha te is elgondolkodsz rajta, hogy megérdemled-e azt a kimozdulást? Hiszen a héten még nem írtál egy betűt sem.
Nehéz meghatározni, és még magamnak se tudnám megfogalmazni pontosan, hogy hol húzódik a határ a halogatások, pótcselekvések, szerepben tetszelgés és a kreatív feltöltekezés között. Abban is biztos vagyok, hogy néha szükség van az önfegyelemre, hogy egy következetes ütemtervet hónapokon át tarthasson az ember. És, hogy meddig érzed magad imposztőrnek? Hát. Remélem, egyszer majd tudok válaszolni erre a kérdésre is.
