Hát kérem, ez egy gátlástalan lelkendezés lesz, ugyanis elkészültem a regény második kéziratával, és ennek szerfelett örülök. Örömem szavakban aligha mérhető, de tettem egy kísérletet rá: ímhol közel 700 szónyi lelkendezés. Ha akad is benne tanulság, azt a kedves nagyérdemű kell magának kihámozza.
Minek örülsz?
Annak, hogy elkészültem a második kézirattal! 🙂 Ez alkalmasint igényelhet némi magyarázatot: ugyanis a regények nem úgy születnek, hogy az ember leül, elkezd írni, aztán leteszi az utolsó pontot és már küldi is a nyomdába. Egyrészt nem a nyomdába küldi, hanem kiadónak, ahol – amennyiben érdemesnek találják rá – számtalan ember javítja még azt a szöveget, mire regényre kezd hajazni. Másrészt meg az ujjadból elsőre kibuggyanó szöveg olyan, mint az első palacsinta. Meg lehet enni, meg felismerhető, hogy az egy palacsinta, de nem nyalná meg senki azután a tíz ujját, amit a plafonról kell fakanállal levakarni.
Szóval akkor minek örülsz?
A kéziraton tehát dolgozni szükséges még, mielőtt bárkinek mutogatjuk, így hát létezik első, második, stb. kézirat, azon belül is lehet 1.2, 1.5, 2.0 ésatöbbi. Az, hogy ki meddig jut el a szöveggel az ilyen olyan számazású kéziratokban, nincs egységesítve. Én is csak arról tudok beszélni, ahogy nálam végbemegy ez a folyamat.
A legeslegelső menet semmi másra nem jó, minthogy létezzen. Gyakorlatilag ha az megvan ki, mikor, hol, mit csinált, már van egy leírt történeted. Valószínűleg lótlan sótlan, unalmas és nehéz olvasni a mondatokat, de van, és olvashatóvá, élvezetessé tenni bizony csak azt lehet, ami legalább már valamilyen formában ott van a papíron.
Nálam az első kézirat ennél azért már előrébb tartott, tekintve, hogy volt egy előanyagom (ennek a bonyolult hátteréről emitt értekeztem), és tőlem telhetően adtam az érzésnek a tervezés során is. Menet közben egy felületes stilisztikai szerkesztést kizárólag azért szoktam csinálni, mert nem bírom megállni, miközben visszaolvasok. De őszintén szólva sok energiát nem ölök bele, mert minek irtsak szóismétléseket egy olyan bekezdésből, amit lehet, hogy ki fogok húzni, ahogy van?
Amit viszont hiányosságként éltem meg már ekkor is, az az, ha a nézőpontkarakter nézőpontja kimerül abban, hogy ő nézi a dolgokat. Két nézőpont karakterem van, a nagyival valahogy sose volt probléma, hogy miről mit gondol, nagyon határozott véleménye van a vén csontnak bármiről, arról meg pláne, amihez semmi köze. Az unokája, a másik nézőpontkarakterem egy kicsit nehezebb szülés olyan értelemben, hogy őt a még formálódó értékrendjével behajítottam két kultúra közé és nyakonöntöttem ‘lö konfliktussal’, és sokszor álltam meg elgondolkodni azon, hogy ugye ezek az olykor szélsőségekben váltakozó reakciók formálnak is jellemet, nem csak cselekményt lendítenek előre?
A másik gondom a végkifejlettel akadt. Nem központi elem az akció, de azért óhatatlanul vannak cselekménydúsabb részek, amik mit-ad-isten a végjátékban csúcsosodnak. Világrengető megközelítés, igen. Tudtam, hova akarok kilyukadni, tudtam, ki nyer, ki bukik el, tudtam, ki mit kockáztat, de nem éreztem, hogy ami végül papírra került, önmagában érdekes lenne. Az akció szövegesen rém unalmas tud lenni, ha nincs mögötte semmi, és nagyon hiányoltam azt a valamit.
Ennek itt!
Szóval a végétől többet vártam. A történetem is több lezárást érdemel annál az érzésnél, hogy elolvasom, mert tudni akarom, hogyan végződik. Na ez az, amit a második kézirattal most szerintem sikeresen abszolváltam. Az antagonistá(i)m kérés nélkül komplexek lettek, és ezért csók a hókukra. Az egyik annyira, hogy elgondolkodtam, ne tegyem-e meg nézőpontkarakternek egy előzménytörténetben, de ebbe a nyúlüregbe most ne zuhanjuk bele, ha kérhetném. Aztán raktam még bele pofátlan Hollywood-os menőségeket is, amiket meg tudok indokolni, és alátámaszt a világ. Visszautaltam olyan dolgokra, amiknek a megírásakor nem is volt tervben, hogy vissza lesz rájuk utalva, vagy a macska fel lesz mászva a fára. Hovatovább lettek párbeszédek, amik nem csak olyanok, mint egy hatvanas-hetvenes évek James Bond főgonosz monológja.
Ez az, aminek örülünk, Vincent.
Akkor most kész van?
Lóf… akarom mondani, dehogy. Egy felől kiváltképp ez a frissiben átdolgozott végjáték olyan nyers még szövegileg, amilyen a félig megsütött első palacsinta, ami mindemellett valahogy mégiscsak leégett. Annak a résznek pihennie kell, aztán ellenőrzöm a nézőpontokat rajta. Meg lesz jópár menet az is, hogy gördülékenyek, ehetőek, alkalmasint élvezhetőek legyenek a mondatok. De az már nem ilyen nagy szülés, az inkább sok apró, és könnyebben bele tudom illeszteni a hétköznapi rutinba. Meg azt az érzést pár napig még szeretném élni: boldogság! 🙂
