Ez a bejegyzés abban az értelemben kissé rendhagyó lesz, hogy a struktúrát bizony mellőzi. Az alapja ugyanis egy lelkes levélpiszkozat, ahol finoman szólva elszaladt a terjedelemmel a ló. Végül úgy döntöttem, hogy inkább ide tenném ki, és kedves barátnőmnek szorítkoznék a maradék 3-4 oldalban a “lényegre”. Viszont ugyanezen okból sokkal több ebben a szövegben az én következtetésem, feltételezésem és gondolati összekötésem, mint általában, tehát fokozottan igaz, amit minden egyes alkalommal elmondtam eddig is: nem vagyok szakértője egyszerre 3-4 területnek, csak sokat olvastam róluk az átlaghoz képest. Az E/2-t viszont megtartottam, mert miért ne?
Mit csinált az a turul Emesével?
Mondok neked egy kéretlen mesét, mert át fogod érezni, és annyi szépség és múlt van ezekben az apróságokban. Vagy már az én fantáziám lát mélységes kutat minden ilyesmibe, nem tudom.
Épp totemállatokat kutatok. El kéne neveznem pár nemzetséget és nem akarom kútfőből – legalábbis a fontosabbakat nem. (Mellékvágány: ritka esetek egyike, amikor az angol keresésnél ezerszer több eredményre vezet a magyar. Angolul a clan names bármilyen erőszakos kapargatására csak az USA-beli indián törzsek neveivel foglalkozik a Google, ami nekem nem jó, mert letelepedett neveik vannak, én meg egy félnomád lovas-brigáddal ókumlálok. Úgyhogy magyar címerek totemisztikus eredeteinél lyukadtam ki végül. Én, aki szívből utáltam mindig is a heraldikát.)
A magyar totemisztikus címerek témájában pedig kihagyhatatlan az Árpádok turulja, meg Emese drága története. Amiről eleve megvan a saját elméletem. Ha lehántjuk a keresztény köntöst az egészről, akkor az azért kijelenthető, hogy Emesének nem szerényen odaült a vállára egy turul, hogy a fülébe súgja: “no, babám, fontos embert fogsz szülni”. Akkor vajon jó zeuszos pátosszal nekiugrott a lánynak? Ez is egy elgondolás, de álmában? Most biztosan elő lehetne ásni egy alkalmat a meg se merem becsülni hányból, ahol Zeusz álmában – khm – “csapta a szelet” valakinek, de azért ez mégse olyan jellemző rá. Akkor tehát minek az a rész? Nem lehet keresztényi eufemizmus, hiszen arról van elnevezve a poronty. Az a pogány gondolkodás része. Valamennyire sejthető tehát, hogy annyira mégsem a paráznaság itt a lényeg.
A matriarchátus lélekmadara
Csak, hogy tökéletesen csapongó legyen a gondolatmenetem, ehhez itt tennék hozzá valamit, amit egészen máshol olvastam a kettős lélek elmélet és a születés, fogantatás kapcsán. A forrás szerint a hajnal első sugarával érkezik az élet-lélek az anyák méhébe, mégpedig kakukkmadár formájában. Ha ebből az egészből nem asszociálsz azonnal Babba Máriára meg a lélekmadárra, akkor majd most fogsz. Én a kakukkmadarat külön imádom, hiszen melyik másik madár az, aki nem rak saját fészket, csak “mások fészkébe”, értsd: méhébe, csempészi a tojását? Annyira szép gondolat.
Persze, szép, szép – mondhatnád – de azért az, hogy a lélekmadár beletojik a méhedbe, meg Emesét megkettyinti egy turul, azért nem ugyanaz. És itt jönnék én azzal, amit szintén nagyon sok helyen tudományos tényként olvasok: “még a matriarchátus korából”. Volt egy időszak, amikor még olyan elszigetelt közösségekben éltek az emberek, hogy a hadakozás nem vált perdöntő szervezőerővé egy nagycsalád életében. A szervezőerő a születés volt, ennek megfelelő erős női princípiummal mindenben. (Amúgy is szeretem a sumér/akkád panteonban Inanna/Ishtar/Ninurta alakjában, hogy az anyaság és a háború ugyanahhoz az istenséghez kapcsolódik. Sokáig nem állt össze a fejemben, hogy ennek meg mi köze egymáshoz, gondoltam, talán két istenség összevonása, vagy szekta-egyesítés van a hátterében. Aztán valahol olvastam egy ékírásos szövegfordítást, ami azt taglalta, hogy a vajúdó nő a szüléssel háborúba megy. Akkor esett le, milyen egyezést láttak ők a két szerepben. Szóval a példám lényege, hogyha egy olyan korban, ahol hatványozottan nagy volt a gyermekágyi halál, te már életedben túléltél tíz szülést, alkalmasint nagyobb respekted volt, mint ma egy vietnámi veteránnak az USA-ban.)
A legősibb istenekről rendre kiderül, hogy nők, vagy első verzióik nők, a szibériai sámán-erőről folyton azt olvasom, hogy kivételesen nőágon öröklődik, a csodaszarvas eredetileg szarvasünő volt a legkorábbi forrásokban, csak később lett neki ágas-bogas szarva, és az a bizonyos “szerencséd, hogy Öreganyádnak szólítottál” kapcsán is találtam olyan értelmezést, hogy az öreg itt inkább afféle “rang” elismerése, tehát, ha öreganyádnak fogadod el, kvázi matriarcha “méltósága” előtt tisztelegsz. Aztán ahogy a férfiak lassan már minden évben csatároznak a szomszédokkal, mert kezdünk ezen a Földgolyón kicsit sűrűn lenni, érthető módon szeretnék, ha azért az ő érdemeiknek is szánna a világ legalább egy lábjegyzetet. Ha róluk is szólna egy kicsit a mitológia, annál legalábbis többet, hogy volt valaki, aki kivitte a szemetet. Legyen annak a fehér lónak már egy fia is a rossebbe! Aztán telik múlik az idő, könyékig belemászunk a patriarchális felépítésbe, és már senki nem emlékszik, minek van annak a Fehérlófiának anyja azon túl, hogy nyilván van valaki, aki megszüli. Leegyszerűsítettem persze.
Kakukkból turul?
Na valahogy így volt szerintem a lélekmadárral meg a turullal is. Teljesen átalakult az értelmezése a több évezredes – tán több tízezer évet is felölelő – társadalmi változással. Az egész gondolatmenet arról ugrott be, hogy igazol Róheim Géza egy gondolata is, amit épp a turul-totem kapcsán olvasok a heraldika boncolgatásban:”…. ha az emberi lélek = madár, akkor az emberek királyának alteregója a madarak királya. Így például a jakutok úrnak, uralkodónak címezik a sast (Róheim 1984, 153).” Magyarán már a születésem előtt összerakták a néprajzosok, hogy nem szó szerinti turul-szexet kell értenünk a pogány Emese történet alatt, és ők is a nemzőképesség, az élet-lélekkel hozzák az egészet kapcsolatba. Ha pedig beleveszem az egyenletbe, hogy a turul is valahol egy lélekmadár, nem nehéz a férfi nézőpontot meglátni benne.
Képzeld magad elé azt a tizenkét éves fiút, akit épp el akarnak küldeni a húsdarálóba hadakozni és próbálják lelkesíteni… egy kakukkal. Szinte hallom a pattanásos kis gondolatait: “Milyen debil már az a kakukk? Hát még egy pörkölt se jön ki belőle. Az én ősöm ugyan nem származik egy ilyen csoffadt ka-kukkoló tollastól. A sas már igen! Az böszme nagy, meg erős, annak a magvából dicsőség nemződni!”
Az meg nem újkeletű az emberi pszichében, hogy majmoljuk a példaképeinket. Látom magam előtt, ahogy a lélekmadarat minden nemzetség egyszer csak elkezdi egyedi módon megnevezni, mert az Árpádéknak is, hogy bejött az Álmos gyerekkel. Nekünk sas! Nekünk héja! Nekünk sólyom! Aztán már mindegy, csak állat legyen, jöhet a többi tisztelt totem, a szarvas, a farkas, a vaddisznó, a hiúz, az oroszlán. (Ez sosem ennyire egyszerű, én is tudom, csak a színesítés kedvéért dobtam ide.)
A turul most héja vagy sas? Igen.
Ja, amúgy az érintett cikk, ahonnan idéztem épp Róheimet, pont azon filózik, hogy a turul az most héja vagy sas, mert évszázadok óta él ellentmondásban a szakma. A szobrok rendre sasok, a latin kontextusok astur-ként, azaz héjaként hivatkoznak rá. Akkor mi van? Az egyik lehetséges feloldástól is oda meg vissza vagyok.
Azt már korábban olvastam, hogy a honfoglalás folyamatában az árpád-háziak lépésről lépésre szépen centralizálták a hatalmat, kezdve a kettős fejedelemség kendéjének a rituális leölésével még az óhazában. Ez így rendben és szokás szerint is lett volna, a kende területhez kötődik, ha elmegyünk, ő ottmarad. Csak a rafkós Árpádház azt mondta, hogy “gyerekek, kell nekünk tényleg második fejedelem? Mi lenne, ha egy személyben lennék a gyula meg a kende is, és akkor kettős fejedelemség van, csak mindkettő én vagyok?” Ezt a taktikát addig folytatták több évszázadon át, amíg végül csak királyságnál kötöttünk ki. De egyelőre maradjunk csak ott, hogy kettős fejedelemség egy személyben.
Szóval két méltóságot viseltek már akkor, amikor bevonultunk a Kárpát medencébe, ezzel együtt pedig két törzs erejét, akár két törzs totemét is. A sas a griffhez és samanizmushoz köthető. Értelemszerű azt következtetni, hogy a sas lehetett az első fejedelem, a kende toteme, eleve az ő felügyeletébe tartoztak a táltosok. A gyula tisztség toteme meg lehetett a héja. Árpádék az utóbbiból kerültek ki, de gondolom a nagyobb madár nagyobb respekt. Szerintem rohadtul nem bánták, ha a saját turuljukat néha a kendék sasaként ábrázolták. Ha ez az elmélet helyes, akkor a turul tehát egy héjának nevezett sas. A honfoglaláskori politikai-marketing meg mára migrént okoz a néprajzosoknak. Imádom!
A magzatvíz jelképe
Egy apróságért pedig megint csak visszakanyarodnék Emeséhez. Van az a motívum, hogy ágyékából nagy folyó fakad és abból dicső királyok sora. Ez ráadásul egy nagyon elterjedt motívum, nem csak nálunk található meg. Ezt én anno huszonnpáréves fejjel idegenvezetések alkalmával imádtam mesélni a budai várban, és most másfél évtizeddel később elém dobja az élet, hogy ez mi a francot is jelent. Az a víz a magzatvíz. Meg egy kis reinkarnáció, vagy legalábbis az ősök támogató ereje. Megvan, hogy a királyokat folyton vízbe temetik? Attila hülyére keresett sírja, amire rávezették a Tiszát és hasonlók? Ismét Róheim bácsit idézném: “rá kell mutatnunk Emese álmának egy másik mozzanatára. A „torrens”, a mely a királyok anyjának ágyékából fakad, tipikus szülési álomra vall, a mely a fiziológiai folyamat áttetsző szimbolizálásával a magzatvizet elhagyó magzatot a folyóval azonosítja. Ne felejtsük el, hogy folyó medrében temették el a királyt és hogy ilyképen az új király valóban a „folyó felől jön”.
Nem állítom, hogy a fentiek kikezdhetetlen, alapos és hibátlan fejtegetések lennének. De azt igen, hogy egy olyan apróságban, hogy a lélekmadaradat miként képzeled el, több tízezer év sűrűsödik össze. És azt is, hogy a gondolatmenet tele van emberi és szép mozzanatokkal.
