Meg tudom magyarázni!
Tudom, tudom. Bűnös lélek vagyok, akinek a Sátán külön névre szóló kárhozatot tart fenn a pokolban. De még mielőtt töklámpással gyújtana fel egy falka kisiskolás, azt kántálva, hogy “csokit vagy csínyt”, szeretném hangsúlyozni, hogy nem vagyok ellene, és senkit se akarok lebeszélni a szeretetéről. Nem fáj, ha mások felöltöznek, ijesztő könyveket olvasnak októberben vagy Tim Burton maratont tartanak. Sőt. Szeretek töklámpást faragni, voltam már Halloween -i buliban és a Nighmare before Christhmas az egyik kedvencem. De!
Sose szerettem a Halloween-t
Amikor először kezdett megtelepedni kis hazánkban a Halloween bárminemű megülése – ahogy az lenni szokott – először a populáris elemek honosodtak meg. Azaz Halloween = Farsang, csak ijesztően/szexin és alkohollal. Na mármost én épp akkor éltem gót és metál-lady korszakom virágát, úgyhogy a boszorkánynak öltözés – jól avagy rosszul, kiműveltebb barátnőimre bízom a megítélését – eleve az életem részét képezte. Emellett bármilyen zene, amit én kikapcsolódásként hallgattam, ab ovo durvább volt, mint amit egy Halloween bulin valaha is betettek a háttérbe. A popularista oldal újat tehát nem nyújtott, de alulmúlta a saját ígéreteit is: se ijesztőnek, se különlegesnek nem találtam, erőltetettnek viszont igen. Nem fogott meg na, és az az érzésem, hogy ez pontosan olyan, mint általában a Rejtő regény-mánia. Ha nem 10-14 éves korodban kattantál rá, akkor felnőtt fejjel már nem fogsz.
A Halloween olyan, mint a hagyma
Mármint vannak neki rétegei. Mert a popularista kéreg alatt máris ott van a nagycsaládos közös tökfaragástól a gyerekek beöltöztetésén át a sütőtökök konyhatündér-kommandójáig minden, ami közösségformáló, szívet melengető és szezonális. Ezt a rétegét kimondottan kedvelem.
Az ünnep gyökerei finomságosan misztikusak és pogányok. Az evilág és túlvilág közt ekkor a legkönnyebb az átjárás, a hazajáró lelkek mellett azonban a gonosz szellemek is átruccannak bulizni, őket pedig ijesztő öltözékkel illik jobb belátásra azaz hazasomfordálásra bírni. Világszerte sok a variáció, de többé kevésbé erről van szó.
A Halloweenra ugyan mondhatnánk, hogy csúnya-idegen-invazív-angolszász-pfujj, de minél inkább megpiszkál az ember egy kultúrát, annál valószínűbb, hogy az év valamely szakában talál benne egy helyi “szelleműző beöltözést”, legyen az a Velencei karnevál, Farsang, Busójárás, vagy éppen Día de Los Muertos. Zárójelben megjegyzem, a Betlehemezés elődje is állítólag a táltosok házról-házra járó termékenység-, és tisztító szere lehetett, melynek értelmében – láss csodát – kiűzték a rossz szellemeket a testből és a házból egyaránt. (Szegény gonosz szellemeknek minden évezredben és minden közösségben sipirc a neve). Persze ezek alkalmasint elég nagy ugrabugrálások a naptárban, meg a forma is igen változatos, és még én se vagyok tévedhetetlen. Amire ki akarok lyukadni az az, hogy persze, nem minden kultúrában volt Halloween száz évvel ezelőtt, de igény, az úgy sejtem, mindig is volt rá. A magja tehát nem újkeletű, ha a köntös az is.
A Halloween mögött azonban ott áll egy marketing hadosztály is, amivel nekem évekbe telt megbékélnem. Mert dübörögve masíroz a képzeletbeli költőgépezet Karácsony felé, melynek értelmében a 21. század USA centrikus világképének advent vasárnapjai sorban a Halloween, a Black Friday és a Hálaadás. Szent meggyőződésem, hogy ezért “maradtak alul” a nemzetközi küzdelemben a helyi kora tavaszi maszkabálok és karneválok: akkor már hova tápoljuk a Karácsonnyal kimerült költőkedvet?
Marketing Gépezet tehát mondá “brr-brr”, és kijött belőle a Halloween-i zene, a Halloween-os film, Halloween-i recept, és Halloween-i dekor is. Ezekkel is elég sokáig tartott megbarátkoznom, mert előbb talált meg a külcsín, mint a belbecs. De a sütőtök. Ó, az a fincsi sötőtök. Úgy gondolta, hogy ha 30 éven át nem szerettem, akkor most itt az ideje megvesznem érte. A horror sem az én műfajom, és ugyan Tim Burton-nek se tartom minden egyes alkotását nagyra – még ne koncolj fel, kérlek -, de a Nightmare before Christmas-t kimondottan szeretem. Úgyhogy kedvelem-e a popularista marketing gépezetet avagy sem, anélkül nem ismerném egyiket se.
Úgyhogy hosszas kemény munkával ez az ünnep csak elérte, hogy ne utáljam. De ettől még ez az időszak nekem nem erről szól.
Halloween vs Halottak napja
Nem szeretnék beletenyerelni a Shamhain, Mindenszentek és All Hallows Eve hármas fogat elemzésébe – bár, ha bárkit is érdekel, szerintem izgalmas kis téma, hogy honnan is ered egyik másik “ünnep”, és miért pont ezen a dátumon tartjuk? Ímhol egy kimerítő értekezés róla: https://www.youtube.com/watch?v=_ijgSp39kp4
Amibe viszont örömest beleállok, az az, hogy számomra miért marad örökre fontosabb a Halottak napja. Mielőtt betippelnéd: nem vagyok vallásos, és nem szokásom szabadidőmben mélabúsan ácsorogni idegenek temetésén sem, miközben az élet hiábavalóságán töprengek az esőhullásba révedve. De szeretem, hogy egy napot annak szentelünk minden évben, hogy törődjünk a szeretteink emlékével, felidézzük avagy megidézzük őket, és gondolatban vagy valóságban is ellátogassunk a gyökereinkhez.
Szeretem, hogy a temető ilyenkor megtelik élettel. Még azt is, amikor hallod nyolc sírral odébb holtfáradtan vitatkozni a hajnal ötkor kelt családot, mert már a harmadik temetőt járják aznap és elfogyott a gyufa. Ilyenkor biztos vagyok benne, hogy a virágoshoz szalajtott unoka már tavaly is azt dohogta magában, hogy miért csak egy dobozzal hoztak? Szeretem az apró mécsesfények derengését a sötétben. Szeretem, hogy, mindig van egy kisgyerek, aki unalmában vagy szaladgál, vagy a tűzzel játszik, de mindenképpen hangos. Azt, hogy annyi élet költözik a temetőbe, hogy esély sincs a teljes gyászhangulatra. Jobb esetben ennek hiányát nem keverik össze a tiszteletlenséggel.
Szeretem az országjárásokat is. Mi általában évente váltogatjuk a távolabbi helyszíneket, hogy ne legyen túlzsúfolt a program, így 2-3 évente járunk egy-egy helyszínen. Mielőtt még saját halottaim lettek volna, szerettem Magyarcsanádra látogatni, talán az a halvány emlékem, ami dédnagyapámról megmaradt, egy ilyen alkalomról származik. Ehhez képest az kristálytisztán él bennem, hogy a már félig elindult, de még 30 percig a kapuban és a kocsiból beszélgető család mellett unalmamban pitypangokkal etetem a műanyag baroszauruszomat – talán öt évesen.
Később azért szerettem dédnagyapám sírjához látogatni, mert az az ember nyugodott ott, akinek elvesztése miatt először láttam apámat sírni. És azért is, mert a temetőben évről évre ugyanaz a börleszk jelenet ismétlődött meg. Minden alkalommal fújt a szél, és nagyapám mégis minden egyes évben mezítelen mécseseket akart gyújtani. A temetőlátogatás fele azzal telt, hogy tetszhalott esztétikai érzékkel bedugdosta a leginkább szélárnyékos zugba a mécsest és kétszer az ujjára égette a gyufalángot. Utána bementünk a még ott élő rokonokhoz kokettálni, ahol unokatestvérével órákig trécselt a konyhában különböző emberekről. Szó szerint különböző emberekről. Fél órás heves vitatkozások lettek szempillantás alatt meddővé, mikor kiderült, hogy nem ugyanarról a személyről beszélnek. Hazafelé úgy 3-4 alkalommal kiáltott rá minden előjel nélkül apámra, hogy húzódjon le a főút egy-egy házánál, hogy helyben vegyünk igazi makói hagymát – mert az első 2-3 helyszínen természetesen nem volt elég szép. Sose szólt előre, hogy hagymát akar venni. Mi pedig együttműködő módon, minden évben meglepődtünk és idegeskedtünk a pánikszerűen bekövetkező lehúzódások miatt.
Szerettem nagyanyámmal Miskolcra menni, ahol a temető után végigjártuk gyerekkora helyszíneit, mint valami városnéző túrán. Szerettem Farkasrétre járni, ahol másik nagyanyám számomra érthetetlenül sokáig piszmogott a sírtakarítással, de mindig volt nála aranyszínű filc, hogy a megkopott feliratokat átírhassuk vele. Az ott nyugvó dédszüleim sosem ismertem, de tudom, melyik gyűrűm az, ami dédnagyanyám ujján is pihent.
Most úgy állok nagyszüleim úrnasírjánál, hogy emlékszem, nagyanyám, hogyan lehelt csókot arra a fedőkőre a férje temetésén, ami mögött azóta az ő hamvai is nyugszanak. Másik nagyapám abban a sírban fekszik, amit közösen választottunk nagyanyámnak. Anno, ahogy szemrevételeztük a javasolt parcellát, nem tudván visszatartani a szellentést, vadul kalimpált maga mögött a sapkájával. De arra is emlékszem, hogy amikor nagyanyám kérése szerint a hamvaiból gyerekkora kedvenc kirándulóhelyén szórtunk szét, nagyapám jó alaposan kikocogtatta a kis szelencét egy fa törzsén – neki aztán senki ne tehessen a túlvilágon szemrehányást. Sok évvel később arra a kincskereső sikerélményre is, amikor az alapjaiban megváltozott tájon végre újra megtaláltuk azt a fát.
Nincs az a sütőtökkrémleves, ami ennek az emlékhalomnak a nyomába érne.
A Halloween rendben van
Úgyhogy szervusz, „Helovín”, azt hiszem, te már megmaradsz. Nem bánok veled mostohán. Megkóstolok minden sütőtökös receptet, faragok lámpást, kreatívkodok valami dekort, fogyasztok egy kis misztikus, boszorkányos vámpíros médiát, és ha belefér, szívesen eleget teszek egy bulimeghívásnak is.
De őszintén hiszem, hogy a Halottak napja több, mint a temetőbe virágot vonszoló, pityergő vénasszonyok gyászmenete, vagy egy maratoni családlátogató turné 1 nap alatt 500 km-en.
Valakire mindenki emlékszik. Ha máshonnan nem, hát történetekből, képekről, és ha nem felmenőkre, családtagokra, barátokra, hát olyanokra, akiknek a hagyatékát tiszteli, legyen az tudomány, művészet, vagy katonai eredmény. Lehet, hogy nem megy ki a temetőbe, mert nem szeret, lehet, hogy csak otthon gyújt egy gyertyát, vagy a halott kedvenc italával koccint egyet, vagy ellátogat valahova, ahol szép közös emlékei vannak vele. Ki hogyan. De egy kicsit lassabb, befele figyelő, emlékező ünnepnek is vannak szépségei.
Ennek jegyében pedig, ha ajánlhatok, Tim Burton helyett idén tegyetek próbát a Coco-val. Vagy a Coco-val is.
