A múzsa nem csenget
Emlékszem, zsenge huszonnpár-éves fejjel egy írói interjúban ütötte meg a fülem, hogy egy gyakorlott szerző bármikor ihletett állapotba tudja hozni magát. Megrökönyödve hallgattam, hiszen a múzsa meg az ő szentsége méghogy akkor csókolna hókon, amikor az az írónak épp kényelmes?! Hát dehiszen az akkor jön, amikor jön, és akkor kapát kaszát hajíts el, de még a rántást is húzd le a tűzről, mert nagybetűs ihlet vagyon. Nos, az a nagy büdös helyzet, hogy az életvitelszerű írás egyáltalán nem lenne így működőképes.
A kreatív folyamatokkal kapcsolatban van pár hasonlóan berögzült elképzelés, amiket – szerény véleményem szerint – leginkább maguk a művészek egy része szeret hangoztatni. A múzsa csókja, az ihlet, de akár a szükségszerű káosz és magány, ami az alkotás velejárója. A meg nem értettséget most kihagynám, mert úgysem értenéd meg. Viccet félretéve, persze a kreativitás sok esetben a hagyományostól eltérő észjárással függ össze, de ez önmagában nem tesz senkit megérthetetlenné.
Az ihlet nyitvatartása megváltozott
Főleg detektív történetekben bevett fogás, hogy a nyomozáshoz látszólag egyáltalán nem kapcsolódó mondat hallatán a főhős megfagy, tekintete szúrósan mered a lég egy lényegtelen pontjára – esetleg maga elé mormog valamit – és lőn reveláció! Nos, szeretném leszögezni, hogy az ihlet nem úgy támad, mint az idegbaj. Legalábbis nálam nem.
Nem mondom, hogy nincsenek ihletettebb munkafolyamatok, vagy egy-egy olyan pillanat, amikor bevillan a tökéletes megoldás, amin három hete rugózol, mintha intravénásan injekcióznák épp beléd az isteni szikrát. De az ilyen pillanatokra nem lehet rendszert építeni. Az írás pedig egy elég hosszú folyamat, a rendszeresség kulcsfontosságú abban, hogy végül eredményre is vezessen. Úgyhogy az ihletre nem érdemes várni, akkor sem, ha épp a világ legnagyobb förmedvénye, amit legépetél. Javítani ugyanis csak azt lehet, ami már papíron van.
Az ihletnek az forrásai
Sokszor látok pinterest táblát felbukkanni ebben a kontextusban. Van, akinek beválik. Bevallom, nekem kevésbé kenyerem. A zene olykor már kisegít, bár érdekes mód elkülönül a cselekményötletet adó zene és a hangulatba hozó háttérmuzsika. Előbbit nem szívesen hallgatom más jelenetnél, mint amihez a fejemben kapcsolódik, utóbbi viszont inkább fehérzajként funkcionál.
De ihlet nem feltétlenül más kreatív végtermékekből áradhat, engem például sokszor a forráskutatás ösztönöz különféle elemeket beemelnem a történetbe. De olykor akadnak egyszerűen emberek, karakterek, akiket olyan szívesen helyeznék egy adott szituációba csak a móka kedvéért.
Az alkotói magány
Az a típus vagyok, akinek egyáltalán nem probléma, ha pár órára magára hagyják. Sőt. Fejben bárhol lehet írni, zsizsegni a cselekményen, netán olvasgatni, forráskutatni, ha némi segédeszközt is kapok. Ilyenkor az ihlet is könnyebben tolja oda az arcát, és akár hetekig is jól el tudnék vonulni az eleféntcsonttoronyba. Nem vagyunk természetesen egyformák, de a legtöbb hosszú távon írásra vetemedő személy inkább az introvertált végén helyezkedik el a skálának, és nagyon jól meglenne egy bögre forró itallal és internettel a világ szinte bármely pontján (szinte). Ezt azonban az én emberi kapcsolataim bizton megsínylenék, hovatovább akármilyen modern is a kor, azért néha szükségből is ki kell tenni a lábunkat a küszöbön túli világba és szemtől szemben kommunikálni. Én például két könyvvel lógok a Szabó Ervinnek épp. Úgyhogy az örökös alkotói magányt a remeteségbe menekvő, csontsoványra fogyott és mosdatlan alkotó képzetével, aki azt se tudja, hány óra, de esetleg mókusok fészkelnek különféle ruhadarabjaiban, és /vagy szőrzetében, javaslom kiakasztani a falra, mint szórakoztató, de javarészt eltúlzott sztereotípia.
Az alkotói káosz
A kreatív folyamatokat sokszor szeretik a zsenik káoszaként ábrázolni. Hegyekben álló könyvek, plafonig nyúló festmények, tegnapi vacsora maradéka, félig megivott kávé, esetleg egy félmeztelen harmadannyi idős szerető, ízlés szerinti önmérgezés. Kinek mi a fixa ideája. Én ehhez hozzátenném, hogy a külső kaotikus állapotok sokszor nem a belsőt tükrözik. Számos író van, aki olyan patinás rendet tart a cselekményvázlatában és a karakterrajzai körül, hogy a legpedánsabb könyvelő is elmorzsolna egy könnycseppet meghatottságában. Már csak azért is, mert nincs az az Isten, ahol mindenre pontosan emlékszel (az én memóriámmal pedig ezt kár is volna erőltetni). Hogy eközben most hány karfán és széktámlán lóg a hány napja odahajított ruhadarab… Talán átlagoljuk a kettőt.
