Miért is jutott eszembe, hogy erről indítsak sorozatot?
Érdekes tapasztalat volt az előzménytörténetem bétázása kapcsán, hogy sokkal magasabbra tettem én a lécet a táltosokról fellelhető hagyományok ismeretében, mint azt valójában kellett volna. Ez alatt pedig nem azt a kézenfekvő siránkozást értem, hogy az átlag-magyar a saját kultúráját se ismeri, ez nagyon szomorú, mindenki szégyellje magát összefele. Egyszerűen arról van szó, hogy túl sokat olvastam a témában, és ezáltal számtalan részlet vált kézenfekvővé, elvesztettem a reális rálátásomat. Emiatt cseppet sem fogom telesírni a zsebkendőmet – noha továbbra is fenntartom, hogy szakértője nem vagyok az érintett tudományterületeknek -, szerencsémre pedig a bétáztatási folyamat tökéletesen alkalmas rá, hogy kiderüljön, hol szorul egy-egy mégse teljesen kézenfekvő világépítési részlet magyarázatra.
Ennek kapcsán azonban eszembe jutott, hogy talán érdekes lehet a különféle mitológiai alakok vagy témák érintése is, mert ezek nem akkora evidenciák. Kezdésnek pedig mi mással is kezdhetnék, mint a táltossal.
Mi az én nézőpontom?
Szerencsére azért nem mondhatnám, hogy a táltos alakja a magyar fantasy berkeiben olyan de olyan ismeretlen elem volna. Arról viszont szükségesnek érzek szót ejteni, hogy ez a táltos ábrázolás korántsem lesz egységes. Ezen pedig nem azt a különbséget értem, amit az eltérő írói látásmód vagy az adott regényvilág okán természetszerű. Más a népmesei táltos alak – már amikor ott egyáltalán ezzel a szóval illetik -, más a néprajzi táltos alak, és ezektől is eltér, ahogyan én nekiálltam az értelmezésnek. Ugyanis, ahol ezt a kitartásom és a kezembe akadt forrásanyagok megengedték, a samanizmus/sámánság és az etimológia információiból indultam ki.
Én lennék az egyik legboldogabb, ha egyszer a magyar régészek egyike kiemelne valami újabb autópálya építés előtti leletmentésből egy táltos koránát, benne egy részletgazdag pendrive-val, amire a teljes ősmagyarság hitvilága kőkemény részletességgel van odadokumentálva. De sajnos ez jelenleg nem áll a rendelkezésünkre. Olyannyira a múlt homályába vész a kultúra ezen része, hogy sokszor szavakat is másoktól lopunk már arra, amit érzünk, el kellene mondani, de már nem tudjuk, miként. Hogy néhány példával éljek: nyilvánvalóan volt szentnek tekintett tárgy és hely a kereszténység előtti időkben is. De hogyan mondanád el, hogy valami szent, ha megsúgom, hogy a szent szót a szlávoktól vettük át és annak is a latin sanctus a gyökere? Hogyan neveznéd a táltos fejfedőjét, ha hozzáteszem, hogy a korona is jövevényszó? Azt talán hallottad már, hogy a táltosok betegségekkel is hadakoznak olykor, így gyógyítják az embert, és, hogy a betegségek gonosz szellemek. De mondj nekem egy betegségdémont is magyar szóval! (Bár talán erre van a legnagyobb esély, hogy beletrafálsz.) Kényszerből az ember azt mondhatná, hogy a táltos felvette a szent koronáját, mikor betegségdémonokkal ment küzdeni. És ebből pont az a táltos nem értene egy büdös szó sem, akiről beszélünk, már ha egyáltalán valóban ez volt a dolga. Ennyire messze szakadtunk sok tekintetben attól, ami valaha talán élő és olyan közismert része volt az életnek, mint a kukásautó.
Ebből pedig természetszerűen következik, hogy különféle elképzelések, emléklenyomatok maradtak fenn, ezek hol kiszíneződtek, hol összemosódtak mások elképzelésével, hol felkutatta őket az egyik tudomány, hol talált valami teljesen mást egy másik. A néprajz táltos alakjában a szláv, és a germán hatás is ott van, a népmesék keresztény szavakkal kell meséljenek, én pedig szibériai sámánkutatások alapján tájékozódtam, és század elején belelkesült etimológiai fejtegetésekkel fűszereztem a levest. Egyik se hinném, hogy pontosabb a másiknál, én meg ráadásul egyik teljességet szükségszerűen nélkülöző tudományágnak sem vagyok a szakembere. Nem vagyok nyelvész, nem végeztem néprajz szakot sámánizmus szakirányon, nem írtam phd-t a magyar mitológiából, és nem kutattam népmeséket. Bár élhetnék egyszerre ennyi életet, hogy még egy íróira is maradjon mindemellett időm. Ha tehát, amit le fogok jegyezni, nem egyezik az olvasásélményeiddel, ne haragudj meg senkire. Ez egy ilyen téma. Amit én alapnak használtam, arra is léteznek már cáfolati elméletek.
Ezennel magam is megcáfolom
Úton útfélen próbálom hangsúlyozni, hogy nem vagyok szakember – elvégre én egy fantázia világ építéséhez keresek alapokat, nem a történelem pontos modellezéséhez. Ugyanakkor az ősmagyar vallás témájában nem csak arról van szó, hogy a laikus nem tudós. Szívből ajánlom minden érdeklődőnek ezt az Interjút Pócs Évával a honfoglaláskori magyar hitvilágkutatás tévedéseiről, ahol egy nagyobb probléma gócára is többször rámutat. Az ősmagyar vallás kérdése ugyanis a magyarság identitáskeresésétől nehezen tudná függetleníteni magát, én se véletlenül írtam fentebb, míly boldog lennék egy háromszáz oldalas palackpostától Etelközből, lehetőleg valami olyan címmel, hogy “Hogyan legyél tíz egyszerű lépésben kende”? De amíg ilyen nincs, addig ugyanúgy vágyódunk a válaszra, ez a vágyódás pedig még a nagynevű tudósokat is meg tudja fertőzni. Utána pedig szakma legyen a talpán, aki kimosakszik az elődök terjesztette tévedésekből és a laikus, rózsaszín képzeteket olykor nem igazán tetszetős valóságra cseréli a vonakodó fejekben.
“Vegyük például a honfoglaláskori hiedelemvilágot: Miért legyen valaki számára vonzó az, hogy semmit sem tudhat az ősei hiedelmeiről? Miért elégedjen meg azzal, hogy semmit sem tudunk arról az időszakról, amikor a magyarság a Kárpát-medencébe került? Pláne, hogy itt az illető identitása a tét. Emiatt aztán sokszor azt sem akarják elhinni, hogy a magyarok különböző népekkel keveredtek, akiknek a vallása, ennek megfelelően pedig hitvilága is eltért egymástól.
Ha a tudomány csak annyit tud mondani a dilemmára, hogy sajnos nem tudunk semmi biztosat, az nem lesz vonzó azok számára, akik válaszokra vágynak.”
Pócs Éva, Széchenyi-díjas magyar néprajzkutató, folklorista, az MTA doktora
