Hogyan számozok én tulajdonképpen?
Töredelmesen bevallom, hogy hasraütés alapján. A második kéziratot eddig olvasta egy ember, azokat az észrevételeket nagyjából feldolgoztam. Ez tehát már nem ugyanaz, mint ami egy hónapja volt, ugyanakkor mégse oly mértékű változás, hogy rásüssem a harmadik kézirat bélyegét. Pláne, hogy jópár meglátás vár még: vagy arra, hogy másodvélemény alapján feldolgozandónak ítéljem, vagy arra, hogy feltaláljam rá a spanyolviaszt.
Lelkiállapot, mert az van
Hogy milyen? Amilyet csak akarsz! Hiába olvasta már korábbi munkámat az a bizonyos kritikai partner, akinek a regény kéziratot is elküldtem, azért minden “küldés” gombnyomás után ott a kétség, hogy: betettem-e a mellékletet, megfelelő fájlt csatoltam-e, aznap este ágyban telefonról még elolvasni, hogy benne maradt-e valami elütés – és hát egy ekkora terjedelemben persze, hogy mindig találok valamit -, éjjel félkómában felkelni, hogy kijavítsam a kéziratban, majd vissza aludni, de ha már felkeltem, pisilek.
Aztán van a várakozás. Nekem viszonylag szerencsém van, mert mindig találok valami olyan írással kapcsolatos feladatot, ami elvonhatja a figyelmem (laza 4-5 történetszál van a fejemben ehhez a regényhez kapcsolódóan, és amúgy közösségi médiázni is kéne).
Önnek egy új visszajelzése érkezett
Aztán megjön a visszaposta. Én, amint megkaptam az első részletesen végigkommentelt olvasói reakciót, azonnal rá is vetettem magam. Részben azért, hogy a vizsgadrukk mihamarabb elmúljon, elvégre mit is tehetnék már én két másodperccel a fájl megnyitása előtt annak befolyásolására, hogy mit fogok olvasni? Az ember igazából csak sportból ideges. Ám azt is legfeljebb az első olyan kommentig, ahol a vele egyívású embertársa például kiemeli, hogy a “tea kerül a kezébe” megfogalmazás milyen mókás is, ha szó szerint értve a karakter nyitott tenyerébe öntünk teát. Vagy a “foggal körömmel kapaszkodó szempár” akaratlan testhorrorjára felhívja a figyelmet. Nem kellett sok, hogy életem első Rejtő Jenő olvasmányélményeihez hasonlóan hiénamód vihogjak fel, majd temetkezzek vérkomolyan vissza az olvasgatásba.
Aztán vannak azok a meglátások, amik már a struktúrát birizgálják. Ráadásul azóta megkaptam még egy forrásból egy egészen hasonló észrevételt, úgyhogy e téren egyre inkább megalapozottnak tűnik a gondolat, hogy bezony, hozzá kell majd nyúlni. És akkor az ember ott ül, hogy összességében kapott egy jó visszajelzést, egy kedves bíztatást, amitől épp kiugrana a bőréből örömében, csak ebből enerváltságában sok nem látszik, hiszen mindezzel szemben ott áll az az újabb böszmeteg-hatalmas(nak tűnő?) feladat, amitől meg inkább bebújna a takaró alá egy lélekápoló forró csokival két hétre, mert már így is mocskosul el van fáradva.
Előbb utóbb pedig jön az a lelkiállapot, ahol összeszeded magad és nekiállsz. Egészen úgy jön, mint a kanizsai gyors – értsd: nem feltétlenül gyorsan, nem feltétlenül pontosan, és az se tuti, hogy lesz rajta légkondi, de előbb utóbb ideér, ha más nem, hát a pótló busz. Mert ha nem, akkor is azon kapod magad a boltban, hogy a hűtőpult előtt már rég nem azon gondolkodsz, melyik sajtot emeld ki belőle, hanem, hogy hogy mindenhogy lehetne megvariálni a cselekményed vagy a motívumaidat?
Stabil örömök
Az előbbiek talán érzékeltetik, hogy ez is egy kisebb hullámvasút érzelmileg, de valahol nem az. Mert az ember egy idő után egyre kevésbé érzi meg, ha felül rá. Valahogy az egész ide-oda rángatott, az évekre nyúló írásfolyamat után váratlanul sűrű impulzushalomból nem is a fel-le, jobbra-balra marad meg, hanem a mozgás folytonossága: úgyis csak akkor van tovább, ha dolgozok rajta. Úgyhogy néha kicsit meg-megállva, megpihenve, de tologatom azt a biciklit.
