Hát ilyet én is tudok írni!
Ezt a mondatot általában elég erős intonációval lehet hallani, esetleg egy kedves kis jelzővel az “ilyen” után. Pedig nekem nagyon kellemes emlék, és máig tudom, melyik könyv kapcsán csúszott ki a számomon először őszinte örömmel. Jó érzés, hogy fogsz a kezedben valamit, amire vágysz, és azt érzed, hogy végig tudsz menni azon az úton. Jóllehet a kétféle hangsúlyozás között óriási a filozófiai különbség, mégis mindkettőre ugyanaz a megfelelő válasz: akkor írjál!
Ezesetben ugyanis elég hamar ki fog ütközni az az apróság, hogy az írásban marhára nem az írás maga a kihívás. Jobban mondva de: az a kihívás, hogy ne hagyd abba. Ez egy kitartást, alkalmasint törpe-makacsságot igénylő feladat, és a legfőbb egyáltalán nem az, hogy tudsz-e írni, amikor elkezded. Mármint szerintem. Ez egy vélemény, lélekben minden mondat végén ott egy kiscsillag, a lábjegyzetben meg a disclaimer.
Hát csak leülsz, oszt megírod, nem?
Kezdetben igen, és optimális esetben a végére már tudok annyival többet, hogy rájöjjek, ez az eredmény még messze van a jótól. Valószínűleg nem kicsit. Attól, hogy ír az ember, nem tud a nulladik pillanattól írni, ahogy senki sem tud azonnal lerongyolni egy maratont, amikor életében először nekiáll futni. Egy csomó mindenben szükséges a gyakorlat meg a tanuló folyamat, ahogy bármi más készségnél, amit el akar az ember sajátítani. Ha én most nekiállnék kocogni, kezdjük ott, hogy nem lenne egy normális futógöncöm, de az első saroknál már szúrna az oldalam a rossz légtechnikámtól és valószínűleg meg is húznám magam, mert semmi fogalmam a nyújtásról. Na szóval kell írni jó sokat, mire az alapok berögzülnek.
Hogy egy példát hozzak: szerkezet. Egy többszáz oldalas történet egységet ember a talpán, aki minden különösebb jegyzet nélkül működtet a fejében. Nekem például még nem megy rendesen. Erre meg szinte mindenre van egy jó adag technika, ki-ki megtalálhatja a neki tetszőt, ingyen információval és különféle oktató tartalmakkal van tele a világháló. Neki lehet ülni. Az egész tart, ameddig tart, ugye egy több éves tanfolyamot se mindenki végez el ugyanannyi idő alatt.
Jó, és akkor mennyi idő megírni?
Ez a kedvenc kérdésem, mert gyakorlatlan, a regényírás folyamatát még eddig egyszer sem teljes mértékben végigjárt emberként nagyon könnyű menet közben azt gondolni, hogy “ott vagyunk már”. Miközben valójában “nincs már olyan messze”. És visszatekintve a mögöttem húzódó több évnyi útra, ez a “nem olyan messze” a viszonyítási alapot tekintve simán lehet még egy év. Ha eddig nem volt jellemző rád a szarkazmus, akkor majd a folyamat végére lesz.
Szóval ha tudod, hogy minden nap képes vagy egy órát szánni az írásra, és egy 90.000 szavas végtermékre hajtasz egy 500 szó/nap tempóval, akkor az 180 nap. Ellenben, ha csak hétvégente van rá 2x3 órád egy 1000 szó/nap tempóval, akkor már 15 hétvége alatt, olyan 105 nap alatt végzel. Szóval 4-6 hónap alatt, ha nem betegszel meg egyszer sem, nem mész nyaralni, és következetesen a szabadidődet erre áldozod, akkor kész leszel. Valamivel. Hozzátenném, hogy a családi és baráti kapcsolatoknak egy ilyen állapot nem szokott jót tenni, úgyhogy valószínűleg lassabb leszel ennél. Azt is megjegyezném, hogy az írástempó is egy elég egyedi dolog, meg vannak olyanok, hogy kreatív kiégés, motivációs hiány.
Meg azt is megjegyezném, hogy nem valószínű, hogy a legelső kézirat egy isteni és megismételhetetlen mestermű volna. Valószínűleg inkább egy összegányolt borzalom lesz az, amit még jópár körben kell feljavítani, hogy megüsse az elvárásaidat. Szóval akkor a fenti 4-6 hónaphoz csapj hozzá még párat, legyen mondjuk 6-9 (ez egy hasraütéses matek, remélem, látszik). Még mindig kiemelve, hogy ez azt jelenti, hogy háromnegyed évig a szabadidőd jelentős hányada erre ment el: jópárszor nem mentél randizni, kevesebbszer részegedtél a haverokkal, kihagytad avagy részben írással töltötted családi nyaralást, és meg se fordult a fejedben lebetegedni, de folyamatosan olyan motiváltnak érezted magad egy asztal előtt meredni az üres fehér monitorra, hogy csak na!
Még azt is hozzátenném, hogy akkor még nem mutattad meg senkinek másodvélemény céljából a végterméket, nem kellett kivárnod, amíg valaki végigolvassa, nem dolgoztad fel a visszajelzéseket, és akár hagyományos, akár szerzői kiadásban gondolkodsz, egyik sem úgy működik, hogy bedugod a kéziratot, kijön a keményfedeles, színes, illusztrált könyv 5 nyelven. Csendesen idebiggyeszteném még a marketing és a közösségi média szavakat is. Meg azt, hogy 90 ezer szó nem feltétlenül sok. Meg olyan apróságot, hogy ebben a felállásban semminek nem néztél utána, ami a történethez kapcsolódik, és a karaktereket, helyszíneket se dolgoztad ki. Szóval erre az egészre témától és igényességtől függően könnyen rájöhet még alsóhangon jópár hónap áfa.
Úgyhogy ehhez igazán nem érdemes úgy hozzáállni, hogy visszaszámlálás indul, X-kor kész leszek. Úgyse tudod jól megbecsülni. A harmadik nekifutásra se. Annál sokkal fontosabb, hogy vajon a másodiknak és harmadiknak és a negyediknek is nekifutsz-e?
Kitartás vagy makacsság
“Ilyet én is tudok írni!” Elhiszem. Egy helyben ülni több, mint két órán át tudsz? Tudsz rendszeresen, alkalmasint minden nap visszatérni egy olyan, a pénzkereset után és mellett végzett feladathoz, amiről évek múlva kapsz majd először nemhogy elismerést, csakcsupán visszajelzést, ami legvalószínűbben is inkább egy bíztató, de mégiscsak kritika lesz? Rá tudod venni magad minden alkalommal? Komolyan tudod venni ezt az időt és erőt felemésztő becsípődést annyira, hogy munkaként tekints rá, miközben pénzt nem keresel vele?
De mondok jobbat: a környezeteddel, a háztartással, amelyben élsz, el tudod ezt fogadtatni? És mindeközben tudod alázattal kezelni a kritikákat? Bölcsen eldönteni, hogy melyik az, amivel valóban érdemes foglalkozni, holott kezdőként eleve vaktában lövöldözöl te is? Kialakítani egy egyensúlyt az életedben, ahol nem fellángolás ez az egész, hanem egy életrutin, ami nem őröl fel, nem taszít kétségek közé, csak a nap része, mint a fogmosás?
Biztos vagyok benne, hogy sokan tudnának ilyet is írni, sokan közülük talán jobbat is. De nem tették. Mert a legnehezebb marhára nem az, hogy mennyire tudsz írni, amikor nekiülsz, hanem mennyire vagy egy eltántoríthatatlan, “csakazértis”, márpedigde nyakas törpe. Nekem szent meggyőződésem, hogy az írók lélekállata az öszvér.
