Észt utinapló: odaút

Az odaút már nyaralás?

Háát, hozzállás kérdése végül is. Mert, hogy is kezdődik egy odaút? Ferihegyhez képest a reggel fél nyolckor heringekként tömörülő emberáradat a kék metrón alföldi délibáb kietlen csendélete. Csak azért nem héderelnek a reptéri forgatagban tucatjával a pszichopata mészárosok, mert nem kihívás a karámban kilométereken át terelgetett emberekre lődözni. Először terelnek a check-innél, aztán a fémdetektornál, aztán a hangárba, ahol a beszállásra vácsorogsz, aztán a gép előtt a lépcsőnél. Rá kellett ébrednem, hogy most már teljes mértékben a repülés lett az utazás legprolibb módja.

Na, most mi úgy indultunk Észtországba, hogy repjegyet vettünk Helsinkibe. Helsinki már nyugat. Ott megaludtunk és másnap mentünk is tovább. Úgyhogy Helsinkiből most annyit láttam, hogy egy jégkrémnek találó reklámplakátja van a vasútállomáson és éjfélkor az apartmanból kilesve indokolatlanul nyulak ugrabugrálnak a csúszda előtt.

Komp akart lenni és komp-lett

A kompról annyit, hogy ez nem a Tihanyi méret. Ez két és fél órán át szeli a tengert, mire Tallinnba ér. Ez akkora, hogy van benne lift, lakókabin, kaszinó, több bár és szupermarket. És mivel nemzetközi vizeken utazunk, ez a bolt adómentes övezet, a hajón pedig feltűnően gyakoriak a lány-, illetve legénybúcsús társaságok, akik semmi másért, mint az olcsó alkoholkínálatért szállnak a fedélzetre.

A dedalon a barátom. Magyar idő szerint hajnal ötkor keltünk a kompért. Ez fájt. És még nem teljesen épültem fel a repülőút viszontagságaiból. Úgyhogy dedalon hamm, bekap és egy jóízűt bóbiskoltam egy random széken az egyik bárban, ahol a finnek kvízjátékát egy welszi gitáros váltotta fel.

Tallinn

Tallinnba úgy érkeztem, mint egy igazi rock sztár: napszemüvegben, bőrkabátban, bedrogozva és kialvatlanul. Elsőként a srácok szórakoztattak el minket egy közös logisztikai küldetéssel: két szekrénybe bepasszírozni hét ember összes táskáját. Nem szóltam bele. Ennek ellenére valahogy mégis ikerült nekik, kutya se érti. Na, nem baj.

Elsőként elkóboroltunk a száz méterre se fekvő Linnahalli csarnokhoz. Ami szánt szándékkal romhalmaz. Ugyanis itt is volt átkos, és abban a főokosok az SZU-ból úgy gondolták, hogy a betonnál érdemesebb és szebb anyagból Isten se emelhetne építményt. Úgyhogy fröccsöntöttek egy nagy monstrumot, ami természetesen tökéletesen megfelel arra az esetre is, ha tankokat kéne stratégiai és magaslati pontokra juttatni egy esetleges finn támadás megállításakor. Na, erre nem került sor, de tartottak benne olimpiát. Onnantól pedig soha senki nem bírt annyi népet összetrombitálni, hogy megteljen, úgyhogy az észtek arra jutottak, hogy a vasfüggönyhullás utáni felszabadultságukban építenek egy szebbet, azt meg hagyják elvadulni. Olykor még leporolják nagy rendezvények esetén.

Innen kolbászoltunk a belvárosba. A belváros meglepően terebélyes és ép. Sok a tizenhat, tizenhetedik századi épület, középkori hangulatú zeg zugos utcákkal, jobbnál jobb faragott kapukkal, és rengeteg borostyánbolttal. Baltic borostyán. Az ízlésem változatlanul páratlan, százhúsz euró alatt nem sikerült semminek megtetszenie.

Mikor megéheztünk, stílusosan beültünk egy észt-olasz pizzériába. Ahol nem túl autentikus recept alapján pesztós kéksajtos pizzát ettem észt sört kortyolgatva mellé. Itt megtanultuk, hogy az észtek tudnak sört csinálni. Kaja után kómálni átvonultunk egy parkba. Össznépileg szundítottunk egyet aztán folytattuk a városka felfedezését. Gábor bevitt egy középkori kínzóeszközöket bemutató múzeumba – az itt látottakat próbáltam nem a házasságunkban követendő tananyagként elkönyvelni – aztán nekiindultunk vissza a kikötőbe a cuccainkért.

Kikötő

A kikötőben aztán egy nagyon szemfüles néni utánunk szaladt és kedvesen hozzánk vágta azt a frázist, hogy „the terminal is closed”. Ezt mi köszöntük szépen, de eszünk ágában sem volt bemenni a terminálra, mi csak a cuccainkért jöttünk. Ahogy pakolászunk, szedelőzködünk, csak kidugja még egyszer a fejét a folyosóra, mint bábfigura a színpad széléről, hogy „the terminal is closed!”, ezúttal még hangosabban, ahogy a gyengeelméjűeknek mondod abban a reményben, hogy az értéshiányt a tónus nyomatéka pótolhatja. Ami azt illeti pótolta. Szöget ütött a fejünkben, hogy tán terminálnak az egész kikötőépületet hívja. És valóban. Konkrétan öt perccel zárás előtt kóvályogtunk be ő pedig menetkészen toporgott, hogy le ne késse a buszát miattunk. Úgyhogy nyakunkba kaptuk a lábunkat és illa berek, nád a kerek kinn termettünk. A néni a buszhoz futva még utánunk dobta, hogy „Magyarország a kedvenc országa!”. Ezt nem tudtuk az események tükrében mire vélni, mert nem volt szarkasztikus a hangja.

Meghökkenésünkben muszáj volt végére járni, hogy az vajon normális, ha este hétkor zár-e az észt főváros kikötője? De tízkor megint nyit és ez így menetrendszerű. Mindenesetre mázlink volt, különben mehettünk volna tízkor vissza mindenért. A szerencsénknek őszintén örültünk. Innét laza húsz perc gyaloglással eljutottunk a szállásig, egyszerre érkeztünk a vendéglátónkkal a kapuba.

Az apartman előnye, hogy tágas, jó az elrendezése és van szauna. Erkély sajna nincs, de van szauna. És a szauna legalább két pontot ér. Úgyhogy szauna, zuhany, sör, szauna, zuhany, sör, vacsi, sör sorminta után teljes ellazultan kidolgoztuk a holnapi menetrendet és a társasági érintett fele nyíltan felvállalta, hogy horkol. Az egyiket tanúsíthatom.